Napi evangélium

Jézus egyszer így beszélt tanítványaihoz: Ha valaki lámpát gyújt, nem takarja le, vagy nem rejti az ágy alá. Inkább felteszi a tartójára, hogy aki belép a házba, világosságot találjon. Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna; és nincs olyan titok, ami ki ne derülne, és nyilvánvalóvá ne lenne. Ügyeljetek hát, hogy milyen figyelemmel hallgattok! Akinek ugyanis van, az még kap hozzá; akinek pedig nincsen, az még azt is elveszíti, amiről azt vélte, hogy az övé. Lk 8,16-18

Elmélkedés

A magvetőről szóló példabeszédnek az volt a tanulsága, hogy Jézus tanítását nem elég hallgatni, hanem meg is kell valósítani. Ezt az üzenetet folytatják, egészítik ki a mai evangéliumban olvasható mondások. A lámpa arra való, hogy világítsanak vele, ostobaság volna eltakarni a fényét. Az Úr Jézus tanítására úgy érdemes tekintenünk, mint világosságra, amely az igazság fényét, a hit ragyogását hozza el az ember életébe. Előfordulhat, hogy valaki nem ismeri fel az isteni szó minden embert megvilágosító erejét vagy nem érti meg azt, ebben az esetben el fogja veszíteni. Az is megtörténhet, hogy valaki nem érti meg, hogy tovább kell adnia másoknak az igazság tanítását, ezért ő szintén elveszítheti azt. Erre vonatkozik Jézus kijelentése: „Akinek ugyanis van, az még kap hozzá; akinek pedig nincsen, az még azt is elveszíti, amiről azt vélte, hogy az övé.” Ezt a kijelentést tehát ne az anyagi javakra, ne azok birtoklására, ne a vagyonszerzésre vagy a vagyon elvesztésére értsük.

Az isteni tanítás életünket alakító, átformáló erő. Cselekedeteinket a krisztusi tanításhoz érdemes szabnunk, hogy azok miatt sem Isten, sem az emberek előtt ne kelljen szégyenkeznünk. Jó és rossz tetteink egyaránt nyilvánosságra kerülnek, de Isten előtt amúgy sincsenek elrejtve. Ő jól ismeri szívünk rejtett szándékait is, s egyedül neki van joga ahhoz, hogy ítéletet mondjon cselekedeteinkről.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézusunk köszönjük, hogy megmutattad, mit vársz tőlünk. Te többet kívánsz tőlünk, mint elődeinktől. Kemények a szavaid, de csak hálát adhatunk nagy bizalmadért, mert parancsaid értünk, és nem ellenünk szólnak. Előtted kedvesebb a megbocsátás az oltárra helyezett áldozatnál, az igaz szó az esküvésnél. Segíts csírájában elfojtani a rosszat, segíts nem elnézőnek lennünk magunkkal szemben. Kemény a szavad, de hiszem, hogy jobb nekem bármely tagomat elveszteni, saját akaratomról egészen lemondani, ha az akadályoz az örök élet felé!

Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint amikor egy gazda kora reggel kiment, hogy szőlőjébe munkásokat fogadjon. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, elküldte őket a szőlőjébe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piactéren. Ezt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe, és ami jár, megadom majd nektek.” Azok el is mentek. Majd a hatodik és a kilencedik órában újra kiment és ugyanígy cselekedett. Kiment végül a tizenegyedik óra körül is, és újabb ácsorgókat talált. Megkérdezte tőlük: „Miért álldogáltok itt egész nap tétlenül?” Azok ezt válaszolták: „Mert senki sem fogadott fel minket.” Erre azt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe!” Amikor beesteledett, a szőlősgazda így szólt intézőjéhez: „Hívd össze a munkásokat, és add ki a bérüket, az utolsókon kezdve az elsőkig!” Először azok jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra körül kezdtek, és egy-egy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy nekik többet fognak adni, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen: „Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik a nap terhét és hevét viseltük!” Ő azonban ezt felelte az egyiküknek: „Barátom, nem vagyok igazságtalan veled. Nemde egy dénárban egyeztél meg velem? Ami a tied, fogd és menj! Én ennek az utolsónak is annyit szánok, mint neked. Talán azzal, ami az enyém, nem tehetem azt, amit akarok? Vagy rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?” Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók! Mt 20,1-16a

Elmélkedés

Mint égen a csillagok

A Katolikus Egyház szeptember utolsó vasárnapján világszerte a Szentírás ünnepét tartja, amely könyv hitünk szerint Isten kinyilatkoztatott üzenetét tartalmazza. A Szentírás olyan, mint az éjszakai égbolt: minél tovább nézzük, annál több csillagot fedezünk fel rajta. Ez a hasonlat több szempontból is megvilágítja számunkra a Szentírás olvasásának fontosságát.

Az első ilyen szempont: a Szentírás olvasásához érdemes nyugodt körülményeket biztosítanunk, olyan helyet és időt találnunk, ahol és amikor valóban oda tudunk figyelni Isten hozzánk szóló üzenetére. Nagyon dicséretes, ha valaki például reggelente, munkába menet a vonaton vagy az autóbuszon elolvas egy-egy részletet a Bibliából, amely megadja annak a napnak az alaphangulatát. Talán csak egyetlen mondatot jegyez meg az olvasottakból, de ez a gondolat végigkíséri a napját. A közlekedés forgatagában, a nyüzsgő embertömegben azonban nem lehet elmélyülten olvasni. Ezért, ha naponta nincs is rá lehetőségünk, legalább hetente egy alkalommal szánjunk több időt a Szentírás olvasására! Minél több időt szánunk Isten üzenetének olvasására, annál jobban fog számunkra kirajzolódni Isten terve, annál világosabbnak látjuk azt az életutat, amelyet Isten szándéka szerint be kell járnunk és annál jobban megértjük hivatásunkat.

A második szempont: Az égboltozat csillagainak fényét a városok éjszakai megvilágítása és a reklámok erős fénye olyannyira elhomályosítja, mintha egyetlen csillag sem ragyogna az égen. A lakott településektől távolabbi helyekről viszont jól láthatóak. A Szentírás olvasása során is érdemes kiszűrnünk a zavaró tényezőket. Olvassuk úgy a Bibliát, hogy közben nem gondolunk azokra a hírekre, amelyeket az újságban vagy az interneten olvastunk, nem gondolunk azokra az eseményekre, amelyek aznap történtek velünk. Olvassunk odafigyelve, elmélyülten, az Istennel való találkozás vágyával! A Szentírás által Isten akarata tárul fel azok számára, akik készek Isten szándékai szerint élni. Isten megszólít minket, elmondja, hogy miként lehet teljes és boldog az életünk, lehajol hozzánk, hogy magához emeljen minket.

A harmadik szempont: Legyen meg bennünk a kíváncsiság vágya, a felfedezés vágya! Igen, szeretnénk valami újat felfedezni, új csillagot megpillantani az égen. Szeretnénk jobban megismerni Isten üzenetét, szeretnénk egyre jobban megérteni szavait, szeretnénk erőt meríteni ahhoz, hogy az olvasottakat meg is valósítsuk életünkben.

Befejezésül még egy gondolat: az ókeresztény hagyomány szerint az Istennel való találkozásnak és a vele való egyesülésnek biztos módja a Szentírás olvasása és az imádkozás. Ez a két mód, ez a két út azonban valójában egyetlen út, így tehát a Szentírás olvasása és az imádkozás szorosan összetartozik. Szent Ambrus püspök tanítja: „Ne feledkezzünk meg arról, hogy a szentírás olvasását imádságnak kell kísérnie. Így lesz belőle beszélgetés Isten és az ember között, mert amikor imádkozunk, őhozzá beszélünk, és amikor az isteni kinyilatkoztatást olvassuk, akkor Istent hallgatjuk.” Ha megtartjuk ezeket a szempontokat, a Szentírás által úgy fog számunkra ragyogni Isten igazsága, miként az égen a csillagok.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Örökkévaló Isten! Szomjazom tanításodat, kutatom az igazságot, keresem az örök élet igéit. Hiszem, hogy a Szentíráson keresztül te szólsz hozzám, te vezetsz engem az üdvösség felé. Adj nekem türelmet, kitartást, figyelmességet, tanulékony lelket és alázatot! Add, hogy készséges legyek mindannak megvalósítására, amit üzenetedből megértek. Kinyilatkoztatott szavad és a megtestesült Ige, Jézus Krisztus legyen számomra a mindennapi lelki táplálék és a hit szerinti élet forrása!

Amikor egyszer a városokból nagy tömeg gyűlt Jézus köré, ő ezt a példabeszédet mondta nekik: „Kiment a magvető magot vetni. Amint vetett, némely szem az útfélre esett; ott eltaposták, és az égi madarak felcsipegették. Némely mag köves helyre esett. Alighogy kikelt, elszáradt, mert nem volt nedvessége. Némely pedig tövisek közé hullott. A tövisek felnőttek vele együtt, és elfojtották. A többi jó földbe hullott. Kikelt, és százszoros termést hozott.” E szavak után Jézus felkiáltott: „Akinek füle van, hallja meg!” Akkor megkérdezték tanítványai, hogy mi a példabeszéd értelme. Így válaszolt: „Nektek megadatott, hogy megértsétek Isten országának titkait. A többieknek csak példabeszédekben, hogy nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek. A példabeszéd értelme ez: a mag Isten igéje. Az útfélre eső mag azokat jelenti, akik hallgatják az igét, de aztán jön az ördög, és kiveszi a szívükbe hullott igét, hogy ne higgyenek, és így ne is üdvözüljenek. A köves talajra hullott mag azokat jelenti, akik meghallgatják az igét, örömmel be is fogadják, de az nem ver bennük gyökeret. Egy ideig hisznek, de a kísértés idején elpártolnak. A tövisek közé eső mag azokat jelenti, akik meghallgatják az igét, de az élet gondjai, gazdagsága és élvezetei elfojtják bennük a növekedést, és termést nem hoznak. A jó földbe eső mag végül azokat jelenti, akik meghallgatják az igét, jó és erényes szívvel meg is tartják, és termést is hoznak állhatatosságban.” Lk 8,4-15

Elmélkedés

A magvetőről szóló példabeszédet és annak Jézustól származó magyarázatát olvassuk a mai nap evangéliumában. A példázat egyik fontos üzenete, hogy miként a föld minősége határozza meg a termés mennyiségét, ugyanúgy az igehirdetés eredménye nagy részben függ a hallgatóság hozzáállásától. Isten szavát mindig nyitott szívvel érdemes hallgatnunk, azzal a szándékkal, hogy készek vagyunk annak megvalósítására. Ne maradjon lelkünkben terméketlen vagy eredménytelen az isteni szó, hanem hozzunk bőséges termést! Némelyek könnyen abba a hibába esnek, hogy elegendőnek tartják a szavak szépségében való gyönyörködést, s nem gondolnak arra, hogy a tanítás szerinti élet jelenti az üdvösséget.

Az igehirdetőt, aki vállalkozik a magvetésre, azaz Isten tanításának a továbbadására, nem keserítheti el az a tény, hogy munkájának egy része hiábavaló. Vannak, akik hallgatnak az általa közvetített tanításra, és vannak, akik nem. Jézus hasonlata a valóságról szól. Az igehirdető nem ábrándozhat arról, hogy majd mindenki ujjongva és lelkesen fogja hallgatni őt, főként azért nem, mert a keresztény tanítás mindennapi megvalósítása bizony nehézségekkel jár. Egyesek ugyan hallják a tanítást, de nem éreznek magukban késztetést arra, hogy úgy is éljenek. Jogos viszont az igehirdető öröme, amikor azt látja, hogy munkájának van eredménye, azaz vannak olyanok, akik bőséges termést hoznak, és megvalósítják mindazt, amiről az üdvösség tanítása szól.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Úr Jézus! Te vagy életem sziklája, a biztos talaj, melyen nem inog meg lábam. Könnyebb a homokra építeni. Sokszor csábít az egyszerűbb megoldás, a világ kincset, hírt, gyönyört ígér. De aki az eke szarvára tette a kezét, nem nézhet hátra, és Péterrel együtt mondja: „Uram, kihez mennénk, az örök élet forrásai belőled fakadnak!” Sziklaházként a te templomod leszek. Jöhet az eső, és fújhat a szél, nem vesztem el a hitem, nem lesz úrrá rajtam a bizalmatlanság vagy a depresszió, életem értelme dicsőséged hirdetése!

Abban az időben Jézus bejárta a városokat és a falvakat, tanított és hirdette az Isten országát. Vele volt a tizenkettő és néhány asszony, akiket a gonosz lelkektől és a különféle betegségektől megszabadított: Mária, melléknevén Magdalai, akiből hét ördög ment ki; Johanna, Heródes intézőjének, Kuzának a felesége; Zsuzsanna és még sokan mások, akik vagyonukból gondoskodtak róla. Lk 8,1-3

Elmélkedés

Nyilvános működésének kezdetén Jézus tanítványokat hívott magához. Így tették ezt korának más tanítói is. A tanítványok meghívásával, kiválasztásával az volt a célja, hogy elkísérjék őt útjai során, legyenek együtt vele mindenütt. Eközben megismerhetik tanítását és elsajátíthatják életvitelét. Jézusnak az is szándéka, hogy e kiválasztottakból közösséget teremtsen, amely az Egyház kezdete. Szándéka továbbá, hogy ezek a tanítványok az ő távozása után tanúságot tegyenek róla és az ő megbízása alapján hirdessék az Isten országának örömhírét.

A mai evangéliumi részletben arról olvasunk, hogy tanítványain kívül asszonyok is csatlakoztak Jézushoz tanító útjai során, akik szolgálatukkal segítették őt. Esetükben nincs szó olyan jellegzetes meghívásról, megszólításról, mint a tanítványoknál, azaz nem Jézus hívta őket, hiszen erről bizonyára az evangélisták említést tettek volna. Ők egyszerűen csak Jézus mellé állnak és vele tartanak, s az Úrnak eszébe sem jut, hogy megtiltsa ezt nekik. Bár a legszorosabb értelmében nem nevezzük őket a Mester tanítványainak, mégis talán éppen ezeknek az asszonyoknak a személyével kezdett el kiszélesedni a tanítványok köre, amely mai értelmezés szerint magába foglalja mindazokat, akik Jézus követői. Jézus mellett lenni: ez a tanítvány élete.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te boldognak nevezted azokat, akik hallgatják az Isten szavát, hallgatnak téged. Nem csupán a szavak meghallgatásáról és a tanításnak való engedelmességről beszéltél, hanem arról, hogy ragaszkodjunk hozzád, aki számunkra a leghitelesebben közvetíted a mennyei Atya szavát és akaratát. Követődként akkor válunk Isten tanítványaivá, ha osztozunk életedben, sorsodban, engedelmességedben, szenvedéseidben és feltámadásodban. Vezess minket, Urunk, az üdvösségre!

Abban az időben amint Jézus továbbhaladt, látott egy Máté nevű embert a vámasztalnál ülni. Így szólt hozzá: „Kövess engem!” Az felállt és követte őt. Később, amikor Jézus az ő házában vendégeskedett, eljött sok vámos és bűnös, és helyet foglaltak az asztalnál Jézussal és tanítványaival együtt. Meglátták ezt a farizeusok és megkérdezték tanítványait: „Miért eszik a ti Mesteretek vámosokkal és bűnösökkel?” Jézus meghallotta ezt, és így válaszolt: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek csak, és tanuljátok meg, mit jelent ez: „Irgalmasságot várok és nem áldozatot.” Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.” Mt 9,9-13

Elmélkedés

A mai napon Szent Mátét, Jézus egyik apostolát és az egyik evangélium szerzőjét ünnepeljük. Evangéliumának megírásával Máténak az volt a célja, hogy bemutassa Jézust, az Isten Fiát, valamint tanúságot tegyen arról, hogy Jézussal elkezdődik az Isten országának megvalósulása a földön. Jézus halála és feltámadása után az ország növekedését az evangélium hirdetése és továbbadása biztosítja mindenekelőtt élőszóban, de írásban is. Mindenki, aki vállalkozik az evangelizálásra, az igehirdető Jézushoz válik hasonlóvá. Ahogyan az Úr hirdette egykor az ország örömhírét az embereknek, ugyanígy ma is ezt kell tennünk nekünk, az ő követőinek.

Az ünnep evangéliumában Máté meghívásáról olvasunk. Kissé valószínűtlennek tűnik, hogy azonnal engedelmeskedik egy idegen kérésének és gondolkodás nélkül otthagyja munkáját. Gyors döntésének hátterében az állhat, hogy nem teljesen ismeretlen számára annak a Jézusnak a személye, aki megszólítja őt, hanem már hallhatott róla valamit, értesülhetett csodáiról és más tetteiről, talán láthatta is őt korábban.

Máté gyorsasága és készsége mindenképpen figyelemreméltó számunkra, mert Jézus minden nap odalép ebédlőasztalunkhoz, íróasztalunkhoz, az iskolapadhoz vagy a munkaasztalhoz, és minket is követésére hív. Jézus nem az igazakat, hanem a bűnösöket jött hívni, ez a mennyei Atyától kapott küldetése. Meghívása nekünk szól, ha felismerjük hibáinkat, beismerjük bűneinket, és készek vagyunk indulni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Drága Jézus! Sokszor olyan nehéz az élet. Teszem a dolgom, és nincs elismerés. Vonj magadhoz engem fáradtságomból. Köszönöm, hogy ezerszeres jutalmat ígérsz minden erőfeszítésemért. Neked akarok dolgozni, tisztességes akarok maradni, ha mások tisztességtelenek is, szolgálni akarok, ha mások uralkodnak is. Szelíd és alázatos szívű Jézus, hiszem, hogy csak benned találom meg lelkem nyugalmát, te adsz új erőt a mindennapokhoz. Igád édes, terhed könnyű. Köszönöm megnyugtató szavaid!

Egy alkalommal Jézus így szólt a néphez: „Kihez hasonlítsam e nemzedék fiait? Kihez is hasonlítanak? Olyanok, mint az utcán tanyázó gyermekek, akik így kiáltoznak egymáshoz: „Furulyáztunk, de nem táncoltatok. Siránkoztunk, de nem zokogtatok.” Eljött Keresztelő János: kenyeret nem eszik, bort nem iszik. Erre azt mondjátok: „Ördöge van.” Eljött az Emberfia, eszik és iszik. Erre meg azt mondjátok: „Nézd a falánk és borissza embert, a vámosok és a bűnösök barátját!” Az Isten bölcsességét azonban fiai igazolták.” Lk 7,31-35

Elmélkedés

Az evangéliumok szerint Jézus több alkalommal is beszélt arról, hogy tanításának hallgatása még nem elegendő, hanem annak, aki tanítványa szeretne lenni, a meghallgatott tanítás szerint kell élnie. Erről szólt például a homokra és a sziklára épített ház hasonlata és szintén ezt a témát érinti a mai evangéliumi részlet. A gyermekek furulyázása csak játék marad, mert senki nem veszi komolyan őket, nem figyelnek rájuk az emberek. Az emberek elengedik a fülük mellett a furulyaszót, s nem kezdenek el táncolni a zenére. Jézus kijelentései Keresztelő Szent János küldetésére és annak fogadtatására vonatkoznak, illetve érthetjük azokat az ő saját küldetésére is. Mindkét esetben láthatjuk, hogy egyesek hisznek, bűnbánatot tartanak, míg mások elutasítják a tanítást.

Jézus hirdeti a mennyek országának örömhírét, közvetíti Isten üzenetét az embereknek. Hirdette egykor és hirdeti ma is. De sajnos sokan vannak, akik azt gondolják, hogy „ő is csak a maga nótáját fújja” és elengedik a fülük mellett az igazság szavait.

Milyen jó lenne, ha nem csak a fülünknek tetszene Jézus tanítása, hanem gyökeret verne szívünkben! Milyen jó lenne, ha megérintené mindannyiunk lelkét! Milyen jó lenne, ha valóban az ő igaz tanítása irányítaná életünket! Milyen jó lenne, ha keresztény bölcsességgel felismernénk szavaiban az üdvözítő igazságot!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, adj készséges szívet, hogy befogadhassunk mindent, ami szép, jó és igaz, s adj világos látást, hogy elutasíthassunk mindent, ami hamis, ami rút, ami rossz. Teremts bennünk tiszta szívet, Istenünk, hogy jó gazdái lehessünk ennek a világnak. Ne szennyezzenek be minket gonosz indulatok, gyűlölet, harag, viszálykodás. Egyetértést adj nekünk, hogy gyermekek és felnőttek egyre jobban megértsük: szükségünk van arra, hogy világos ismereteink legyenek, de csak akkor leszünk igazán emberek, ha tiszta a szívünk.

Abban az időben: Jézus elment Naim városába. Vele mentek tanítványai és nyomukban nagy népsokaság. Amikor a város kapujához közeledett, halottat hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Az édesanyát sokan kísérték a városból. Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve, és így szólt hozzá: „Ne sírj!” Azután odalépett a koporsóhoz, és megérintette azt. Erre a halottvivők megálltak. Ő pedig így szólt: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!” A halott felült, és beszélni kezdett. Ekkor Jézus átadta őt anyjának. Lk 7,11-17

Elmélkedés

Szent Lukács evangélista művében észreveszünk bizonyos fokozatosságot Jézus isteni hatalmának, erejének bemutatása során. A tegnapi evangélium szerint egy még élő, de már halálán lévő személyt gyógyított meg, a pogány katonatiszt szolgáját. Ebben az esetben még egyértelműen gyógyításról, gyógyító csodáról beszélhetünk.

A mai evangéliumi részlet ennél is továbbmegy, itt már egy halott feltámasztásáról van szó. A fiú halála nyilvánvaló, hiszen már a temetőbe kísérik őt. Ebben az esetben nincs szükség arra, hogy bárki, például a halott ifjú édesanyja kérje Jézus segítségét. Emberileg nézve nem is volna értelme egy ilyen kérésnek, mert az emberek ugyan lassan megismerik az Úr gyógyító hatalmát, de azt elképzelni sem tudják még, hogy akár a halottakat is vissza tudja hívni az életre. Jézus tehát önállóan cselekszik, amikor látja a gyászmenetet és rögtön felismeri, hogy az özvegy azt a személyt veszítette el egyetlen fiában, akire idős korában számíthatott volna, mint gondviselőjére. Jézus megkönyörül rajta, megesik rajta a szíve, és visszaadja számára fiát, feltámasztva őt a halálból.

Keresztény emberként nem azt kívánjuk, hogy a földi életünk tartson örökké, hanem a mennybe szeretnénk eljutni. Hitünk szerint Istennek hatalma van életet adni. Éljünk úgy, hogy méltók legyünk az üdvösségre!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, irgalmas Isten, adj nekünk alázatosságot, reményt és erős hitet! Add, hogy a szeretet Lelke, a te Lelked ékesítsen minket. Segíts egymáshoz tiszta szeretetben közelednünk, mert ez minden parancs foglalata és beteljesítése. Segíts, hogy a békesség és az egyetértés fiai lehessünk, és így méltók legyünk rá, hogy boldognak nevezzen minket szent Fiad!

Amikor Jézus a néphez intézett beszédét befejezte, Kafarnaumba ment. Ott betegen feküdt egy századosnak a szolgája, akit ura nagyon kedvelt. A szolga már a halálán volt. A százados, aki hallott Jézusról, elküldte hozzá a zsidók véneit azzal a kéréssel, hogy jöjjön el, és gyógyítsa meg a szolgáját. Amikor ezek odaértek Jézushoz, kérlelték őt: „Megérdemli, hogy megtedd ezt neki, mert szereti népünket, és a zsinagógát is ő építtette nekünk.” Jézus tehát velük ment. Amikor már nem messze voltak a háztól, a százados eléje küldte barátait ezzel az üzenettel: „Uram, ne fáradj! Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Éppen ezért nem tartottam magamat méltónak arra sem, hogy hozzád menjek. Csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám. Bár magam is alárendelt ember vagyok, alattam is szolgálnak katonák. S ha azt mondom az egyiknek: „Menj!” – akkor elmegy, ha a másiknak meg azt mondom: „Jöjj ide!” – akkor odajön, vagy ha a szolgámnak szólok: „Tedd meg ezt!” – akkor megteszi.” Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott. Megfordult, és így szólt az őt követő tömegnek: „Mondom nektek, nem találtam ekkora hitet Izraelben.” Amikor a küldöttek hazaértek, a beteg szolgát egészségesnek találták. Lk 7,1-10

Elmélkedés

Jézus csodáinak leírásakor az evangélisták először bemutatják a betegséget, amelyet a beteg személy kérése követ a gyógyulás reményében. Ezt követően történik meg a csoda, majd pedig annak bemutatása, hogy a betegségnek immár semmi nyoma sincs.

A mai evangéliumban olvasott történet egy olyan esetet mond el, amelyben nem a gyógyítás ténye áll a középpontban, hanem annak hite, aki Jézushoz fordul, jelen esetben a pogány katonatiszt hite. „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj” – fordul Jézushoz a pogány százados, aki tehát önmagát érdemtelennek nevezi. Azért is érdemes odafigyelnünk ezekre az őszinte és alázatot sugárzó szavakra, mert a jelenlévő zsidó elöljárók méltónak tartják a katonatisztet arra, hogy Jézus teljesítse kérését, meggyógyítsa a szolgáját, mert sok jót tett a zsidó néppel és a zsinagógát is ő építtette.

Jézus megteszi, amit a katona kér, meggyógyítja szolgáját. Úgy tűnik, hogy Jézus szerint is megérdemli a százados a jócselekedetet, de nem ugyanazért, tehát nem a tetteiért tartja méltónak őt, mint a zsidók, hanem a hitéért. A katona ugyanis egyértelműen kifejezi kérésével, hogy hisz Jézusban, hisz az ő gyógyító erejében és hisz Jézus halált legyőző isteni hatalmában.

A szentmisében a szentáldozást megelőzően a százados szavait imádkozva készülünk a Krisztussal való találkozásra. Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul az én lelkem. Engem mi tesz méltóvá, hogy Jézus hozzám jöjjön?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Az Egyház közösségében mindannyian megtapasztalhatjuk az üdvösséget, amelyet te a mennyei Atyától hoztál el nekünk és megérezhetjük az Atya szeretetét. Te azt kérted tanítványaidtól és azt kéred tőlünk, hogy úgy szeressük egymást, ahogyan te szeretsz minket. Napjainkban is szükséged van apostolokra, akik készek a szolgálatra. Szükséged van tanúkra, akik küldötteidként szeretetedet közvetítik. Adj nekünk apostoli lelkületet, hogy a szeretet tanúi, szereteted hirdetői legyünk! Vezess minket az evangélium hirdetésének útján és mutass nekünk utat az üdvösség felé!

Abban az időben: Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha vétkezik ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer. A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte, és úgy kérlelte: Légy türelemmel irántam, mindent megfizetek. Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte. A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: Add meg, amivel tartozol! Szolgatársa térdre hullott előtte, és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! De ő nem engedett, hanem ment, és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását. Amikor szolgatársai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszélték uruknak. Akkor az úr magához hívatta őt, és így szólt hozzá: Te, gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad? És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik. Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.” Mt 18,21-35

Elmélkedés

Bocsáss meg!

A mai evangéliumban Péter apostol a megbocsátással kapcsolatban kérdezi Jézust, aki válaszul egy példabeszédet mond. A gonosz szolga, akinek az úr elengedte nagy tartozását, szolgatársának egy kisebb adósságot sem volt hajlandó elengedni. Az úr irgalmas volt, de a szolga kegyetlenül viselkedett, amiért el is nyerte büntetését a történet befejezésében. A hasonlat mondanivalója világos számunkra: bocsássunk meg az ellenünk vétő embertársainknak, hogy mi is számíthassunk Isten irgalmára!

A hétköznapi életben számtalanszor mondjuk: „Ne haragudj! Bocsáss meg! Elnézést! Bocsánat!” Egyszerűbb helyzetekben, amikor nem történt szándékos sértés, könnyen kimondjuk e szavakat, és a válasz is ugyanilyen könnyen érkezik: „Nem történt semmi. Nincs semmi gond.” Egy pillanatnyi zavar vagy váratlanul adódó kellemetlen helyzet feloldására alkalmasak ezek a szavak. Más a helyzet, amikor komolyabb sértésről, megbántásról van szó. Ilyenkor nehezebb a bocsánatkérő szavak kimondása és a megbántott személy részéről a megbocsátás is. Ilyenkor mindig a két személy jövőbeli kapcsolata forog kockán. Meddig tudja az egyik fél magában hordozni azt a terhet, hogy megbántotta embertársát, barátját, házastársát vagy munkatársát és nem kért tőle bocsánatot? És meddig tudja a sértett személy magában hordozni annak terhét, hogy nem tudott szívből megbocsátani?

Helyes az a törekvés, ha az összekuszálódott, megromlott kapcsolatokat minél előbb próbáljuk helyrehozni. A tétlen várakozás, a bocsánatkérés halogatása nem fogja helyrehozni a hibát. A tüskét érdemes mielőbb kihúzni. Így is időbe fog telni a seb gyógyulása, de ha ki sem húzzuk, akkor elfertőződik, elmérgesedik. Ugyanakkor bizonyos esetekben idő kell a bocsánatkéréshez és időre van szükség a megbocsátáshoz. Ha valaki nem látja be mindjárt az elején, hogy hibázott, megbántotta a másikat, és úgy gondolja, hogy neki van igaza, akkor időt kell adni számára, hogy átgondolja a történteket, belássa saját hibáját és ezt követően kérjen bocsánatot. A másik oldalon szintén előfordulhat az, hogy valakit annyira váratlanul ért vagy annyira érzékenyen érintett a sértés, hogy hiába kérnek tőle bocsánatot, ő nem képes azonnal túllépni a helyzeten. Időre van szüksége ahhoz, hogy kiengesztelődjön azzal, aki megbántotta őt. Bármelyik oldalon is állunk egy adott élethelyzetben, mindig tanúsítsunk türelmet, adjunk időt, lehetőséget a másik személynek. A vádaskodás, a másik személy hibáztatása, a magunk igazához való túlzott ragaszkodás nem fog előbbre vinni és nem fog segíteni a probléma megoldásában. A hamar alkotott ítélet ritkán szokott helyesnek bizonyulni. A hamar alkotott ítélet szinte kivétel nélkül egyoldalú, amely csak az egyik fél szempontjából nézi a történteket és nem veszi figyelembe a másik személyt. Ne legyünk biztosak a magunk ítéletében, ha közben meg sem hallgatjuk a másik felet, nem is törekszünk arra, hogy megértsük őt.

A megbocsátás nem gyengeség és a megbocsátás nem abból fakad, hogy tehetetlenek vagyunk a másik személyben lévő rosszal szemben. Isten sem ilyen lelkülettel bocsát meg nekünk, hanem azért, hogy kinyilvánítsa szeretetét és így helyreálljon a vele való kapcsolatunk. Tanuljuk meg Istentől az irgalmas lelkületet!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, irgalmas Atyánk! Hisszük, hogy a szeretet erősebb a bűnnél. A tőled tanult szeretet vezet bennünket a törekvésben, hogy békében éljünk veled, a mi Atyánkkal és embertársainkkal. Irgalmas jóságod és megbocsátó szereteted legyen példa számunkra, hogy mindig készek legyünk szeretetből, tiszta szívvel megbocsátani. Taníts minket igazi nagylelkűségre!

Egy alkalommal Jézus így szólt tanítványaihoz: Nincs jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, és nincs rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz. Minden fát gyümölcséről lehet megismerni. Nem szednek a tövisbokorról fügét, sem a tüskebokorról nem szüretelnek szőlőt. A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat hoz elő. Hiszen a szív bőségéből szól a száj! Miért mondjátok nekem: „Uram, Uram!” – ha nem teszitek, amit mondok? Megmondom nektek, kihez hasonlít az, aki hozzám jön, hallgatja tanításomat, és tettekre is váltja: hasonlít ahhoz a házépítő emberhez, aki mélyre ásott, és az alapot sziklára rakta. Jött az árvíz, rázúdult a házra, de nem tudta azt összedönteni, mert jó alapra épült. Aki viszont hallgatja tanításomat, de tettekre nem váltja, hasonlít ahhoz az emberhez, aki házát alap nélkül építette a puszta földre. Amikor rázúdult az árvíz, háza azonnal összedőlt, és nagy romhalmaz lett belőle. Lk 6,43-49

Elmélkedés

Jézus nemcsak egykori tanítványaihoz intézi szavait, hanem kifejezetten megszólítja leendő követőit, bennünket is. Nem elég az ő tanítását hallgatnunk, de az sem, ha Urunknak nevezzük őt, mert ostobák vagyunk, ha csupán a fülünknek szól a szava. Azt kéri, hogy tanítását valósítsuk meg életünkben. Ha a szívünkhöz szól tanítása és a mindennapi jócselekedetek gyakorlására ösztönöz minket, akkor bölcsek vagyunk.

A házépítő emberről szóló példabeszéd arra világít rá, hogy nem elegendő, ha megelégszünk Jézus tanításának hallgatásával, hanem életünket erre a tanításra, mint igazságra érdemes alapoznunk. Oktalan és felelőtlen volna részünkről, ha nem engednénk, hogy a mi Urunk tanítása formáljon minket és jócselekedetekre ösztönözzön. Ő nem egyszerűen egy eszmére, egy tanra akar minket tanítani, hanem saját életformájára. Akkor értettem meg igazán szavait, ha életközösségre lépek vele, minden gondolatom az övé, akaratomat átengedem neki, s minden jót érte teszek. Ha nem veszem komolyan szavait, nem veszem komolyan személyét sem.

A házépítés hasonlata ugyanakkor azt is szemlélteti, hogy Krisztus-követésünket és vallásosságunkat nem tekinthetjük földi életünkben befejezettnek, hanem szüntelenül építkeznünk, fejlődnünk, növekednünk kell. Építsünk Krisztusra, fejlődjünk lélekben őbenne és ő növekedjék bennünk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! Hálatelt szívvel imádunk, magasztalunk és dicsőítünk Téged! Mutasd meg nekünk szeretetedet! Urunk Jézus, igaz közbenjárónk az Atyánál! Te jól ismersz minket és ismered szükségleteinket. Engedd csak azt kérnünk, ami javunkra szolgál, s ami lelkünk üdvösségéhez szükséges. Ámen.

Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon pedig megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e Gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!” Lk 2,33-35

Elmélkedés

A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepét követően, ma a fájdalmas Szűzanya napján arra emlékezünk, hogy Jézus édesanyja valóban csatlakozott fiának szenvedéseihez. Simeon egykori jövendölése valósult meg akkor, amikor fájdalom érte Máriát olyan esetekben, amikor fiát bántalmazták vagy elutasították. Ez a jövendölés akkor teljesedett be igazán, amikor Szűz Mária, miután végignézte Jézus kereszthordozását, ott állt a Golgota hegyén, a kereszt alatt.

Jézus szenvedése Szűz Mária szívéhez állt legközelebb. Sokan kimentek a Golgotára, hogy végignézzék Jézus keresztre feszítését, de a többség nem osztozott szenvedésében. A katonák csak a rájuk bízott parancs teljesítésével törődtek. A vallási vezetők most is, mint korábban, gúnyolódtak. A városból kijövő bámészkodók részvétlenül szemlélték a szégyenteljes halált. A jeruzsálemi asszonyok sírva, de tehetetlenül nézik a Jézussal történteket. Az apostolok közül csak a legfiatalabb, János van jelen. Jézus őrá bízza édesanyját. Mária számára most teljesedik be, most éri el legnagyobb mértékét a fájdalom, amelyet Simeon előre megjövendölt. Bármennyire is fájdalmas számára, ő végignézi fia halálát, mert osztozni akar Jézus még nagyobb fájdalmában.

Szenvedéseink akkor válnak érdemszerző kereszthordozássá, ha Krisztus megváltó szenvedéséhez és keresztjéhez kapcsolódnak.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te a mi emberi közreműködésünkkel akarsz csodákat tenni napjainkban, hogy jelenléted és segítséged megtapasztalható legyen minden ember számára. Adj nekünk igazi bölcsességet, hogy felismerjük azt az utat, amelyet te mutatsz nekünk, s amelyen te vezetsz minket az üdvösség felé!

Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből alászállott: az Emberfia, aki a mennyben van. Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Jn 3,13-17

Elmélkedés

A Szent Kereszt felmagasztalásának mai ünnepén a következőket olvassuk az evangéliumban: „Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ.” Szent Pál tanítása szerint az az igazi bölcsesség, amikor az ember a keresztben felismeri az üdvösség eszközét és nem akar másról tudni, csak a megfeszített Jézus Krisztusról. Erre a bölcsességre szeretnénk mi is eljutni Krisztus keresztje előtti mindennapi imáinkban, hogy szívünkbe fogadjuk a kereszt titkát. Krisztus tanítványaiként keresztünket felvéve kell követnünk őt. A kereszt Krisztushoz tartozásunk, szenvedésünk és önmagunk számára való halálunk jele, de ugyanakkor a megdicsőülés jelévé is válik majd a feltámadásunkkor.

Emberként szüntelenül erre a keresztre tekintünk, amely meghozta számunkra a megváltást. A világ számára Jézus kereszthalála nem sikertörténet, hiszen félelem, fájdalom és szenvedés jellemzi. Sokan botrányosnak és értelmetlennek tartották régen és ma is. A hívő ember viszont meglátja Isten akaratát, s megérti a kereszt igazi üzenetét: megváltás, üdvösség, élet és remény fakad a keresztből. Jézus halálakor elsötétült az ég, megrendült a föld, s mindezt látva a római százados megvallotta hitét. Ha csak a keresztre tekintek, lassan elhomályosul körülötte minden, lélekben megrendülök és szívemben megszülethet a hit.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Neved megvallása a te személyedhez és az általad létrehozott közösséghez, az Egyházhoz kapcsol minket. Miként az apostolok azon fáradoztak, hogy igehirdetésükkel megismertessék a te nevedet, a te személyedet az emberekkel, ugyanúgy nekünk is életünk példájával kell dicsőséget szereznünk neked. A te nevedben szeretnénk cselekedni, hogy így az üdvösség megvalósulását szolgáljuk a világban. Neved megvallásával kifejezzük, hogy az üdvösségre törekszünk.

Az apostolok kiválasztása után Jézus lejött a hegyről, tanítványaira emelte tekintetét, és így szólt: „Boldogok vagytok, ti, szegények, mert tiétek az Isten országa. Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert jutalmul bőségben lesz részetek. Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert sírástok nevetésre fordul. Boldogok vagytok, ha gyűlölnek titeket az emberek, kizárnak körükből és megrágalmaznak, s neveteket, mint valami szégyenletes dolgot emlegetik az Emberfia miatt. Örüljetek, ha majd ez bekövetkezik, és ujjongjatok, mert nagy jutalomban részesültök a mennyben. Atyáik is így bántak a prófétákkal. De jaj nektek, gazdagok, mert már megkaptátok vigasztalástokat. Jaj nektek, akik most jóllaktatok, mert éhezni fogtok. Jaj nektek, akik most nevettek, mert sírni és jajgatni fogtok! Jaj nektek, ha az emberek hízelegnek nektek! Hisz atyáik is így tettek a hamis prófétákkal.” Lk 6,20-26

Elmélkedés

Földi életünk során a boldogságot keresve sokféle utat bejárunk. Bizonyos élethelyzetekben azt gondoljuk, hogy megtaláltuk azt, ami életünket valóban boldoggá teheti, de aztán csalódunk. Máskor azt hisszük, hogy másoknak egészen jó tanácsokkal tudunk szolgálni a boldogságot illetően, de aztán kénytelenek vagyunk beismerni, hogy még a magunk igazi boldogságát sem találtuk meg. Mi boldogít minket valójában? Ki boldogít minket? Hol találjuk a boldogságot? Minderről vannak emberi elképzeléseink, s úgy tűnik, egyes dolgok ideig-óráig boldogítanak is minket, de nem tartanak sokáig, nem bizonyulnak tartósan a boldogság forrásának.

Emberi szemmel nézve, emberi ésszel gondolkodva Jézus kissé furcsa útját ajánlja a boldogságnak. Annak ismeretében értjük meg a mondásokat, hogy az ember számára attól függ a boldogság megtalálása, hogy milyen kapcsolatban van azzal az országgal, amelyet Jézus hirdetett és megvalósított, s amelyet Isten országának nevez az evangélium. A Jézushoz való tartozás érdekében érdemes vállalnunk a szegénységet, a nélkülözést, a sírást, sőt, akár az üldözéseket is. Természetesen nem köteles senki ezt az utat választani. Aki a földi gazdagodást vagy az evilági boldogságot választja, az nem számíthat ennél többre, nem számíthat az égi jutalomra. De ha erről lemondunk, Isten jutalmaz meg minket az örök boldogsággal.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, te imádkoztál tanítványaidért, hogy mind az idők végéig egyek legyenek, amint te egy vagy az Atyával és az Atya veled. Nézz le, Uram, részvéttel arra a sok szakadásra, mely azok között éktelenkedik, akik tiednek vallják magukat, és vezesd haza őket abba a közösségbe, amelyet te alapítottál kezdetben: szent, katolikus, apostoli Egyházadba. Hogy amint az égben egy a szentek egysége, idelenn is csak egy legyen, szentséges neved megvallásában és dicséretében.

Jézus egyszer fölment egy hegyre imádkozni. Az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Másnap magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt, akiket apostoloknak nevezett: Simont, akit Péternek is hívott, és testvérét, Andrást; Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást; Jakabot, Alfeus fiát és a buzgó Simont; Júdást, Jakab fiát, továbbá karióti Júdást, aki később elárulta őt. Azután lement velük, és egy sík mezőn megállt. Ott nagy csoport tanítvány sereglett köréje, és hatalmas tömeg vette körül Júdeából, Jeruzsálemből, Tirusz és Szidon tengerparti vidékéről. Ezek azért gyűltek össze, hogy hallgassák őt, és gyógyulást nyerjenek betegségükből. Meggyógyultak azok is, akiket tisztátalan lelkek gyötörtek. Az egész tömeg érinteni akarta őt, mert erő áradt ki belőle, és mindenkit meggyógyított. Lk 6,12-19

Elmélkedés

Jézus korában az volt az általános, hogy a rabbik öt tanítványt vettek maguk mellé. E szokás Jézus esetében is megfigyelhető, hiszen az evangéliumok beszámolnak Simon Péternek és testvérének, Andrásnak, valamint a másik testvérpárnak, Jakabnak és Jánosnak a meghívásáról, majd pedig ötödikként Lévinek, a vámosnak a hívásáról.

Igazi újdonság tehát az, amikor Jézus tizenkét apostolt választ maga mellé, ahogyan erről a mai napon olvasunk. Jézus nem ismeretlen emberek közül választotta ki tizenkét apostolát, hanem azoknak a tanítványoknak a köréből, akik már egy ideje követői voltak. Sok tanítványa közül most egy belső kört hoz létre, akik a többieknél szorosabb kapcsolatba kerülnek vele. A tizenkettes szám Izrael tizenkét törzsére utal. Egy új közösséget hoz létre belőlük, amely a nagyobb közösség, az Egyház alapja lesz. A másik újdonság az, hogy Jézus missziós útra indítja őket, azaz azt a feladatot kapják, hogy az ő nevében tanítsanak és gyógyítsanak. Az apostoloknak küldetése az, hogy ennek az új népnek, az Egyház közösségének első vezetői legyenek. A kiválasztást az Atyához való imádkozás előzi meg, amely azt jelzi, hogy a cselekedet Istentől ered. Ezt az apostoli küldetést folytatja az Egyház ma is. Az apostoli alapokon nyugvó Egyház tagjaként én is Krisztus közösségéhez tartozom.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Vezesd, ó, Krisztus, az ifjúságot igazságban, hogy ne hagyják magukat tévútra vezetni új bálványok által, mint amilyen a magamutogató fogyasztás, a mindenáron való jólét, az erkölcsi lazaság, vagy az erőszakos tiltakozás. Hadd éljék meg inkább a te üzenetedet örömben, mely a Nyolc Boldogság üzenete, az isteni és felebaráti szeretet üzenete, az erkölcsi elkötelezettség üzenete a társadalom hiteles alakítása érdekében.

Jézus az egyik szombaton elment a kafarnaumi zsinagógába, és tanítani kezdett. Volt ott egy jobb kezére béna ember. Az írástudók és a farizeusok figyelték Jézust, vajon meggyógyítja-e szombaton; hogy aztán okot találjanak a vádaskodásra. Ő azonban ismerte gondolataikat. Megszólította tehát a béna kezű embert: „Kelj fel, és állj ide a középre!” Az felkelt és odaállt. Jézus akkor hozzájuk fordult: „Kérdem tőletek: Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni, életet menteni vagy pusztulni hagyni?” Végignézett rajtuk, aztán így szólt az emberhez: „Nyújtsd ki a kezedet!” Az megtette, és meggyógyult a keze. Erre esztelen harag szállta meg őket, és arról kezdtek tanakodni, hogy mit tegyenek Jézussal. Lk 6,6-11

Elmélkedés

Jézus korában a szombati nap szent volt, a nyugalom napja, amely napon nem volt szabad dolgoznia senkinek. Ez a törvény elsősorban a fizikai munkára vonatkozott. Éppen ezért nehezen érthető számunkra, hogy egy beteg ember meggyógyítását miért lehetett olyan munkának vagy tevékenységnek tekinteni, amelyet nem volt szabad szombaton megtenni.

A béna ember meggyógyítása különleges abból a szempontból, hogy itt Jézus tulajdonképpen nem tesz semmit. Nem érinti meg a beteg testrészt, nem teszi kezét a betegre, nem alkalmaz semmilyen gyógyító formulát, mint más esetekben, sőt, még nem is imádkozik a gyógyítást megelőzően. Jézus tehát nem tesz semmit, nem tesz egyetlen mozdulatot sem, nem végez fizikai munkát, amivel megszegné a szombatot, hanem csupán szavának erejével gyógyít. Egyszerűen azt mondja a betegnek, hogy nyújtsa ki a kezét, s amikor ő ezt megteszi, akkor bekövetkezik a csoda. Mivel Jézus nem tesz semmit, ezért „esztelen harag” szállja meg azokat, akik vádolni akarták.

A történet emellett azt is tanítja, hogy emberi előírások nem akadályozhatják meg Jézust a jócselekedetek és gyógyítások végrehajtásában. A csodák olyan jelképes cselekedetek, amelyek egyrészt Jézus isteni, természetfeletti hatalmát jelzik, másrészt Isten jóságáról tanúskodnak.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hálát adunk néked, Atyánk, az életért és tudásért, melyet kinyilatkoztattál nekünk a Te szolgád, Jézus által! Dicsőség néked mindörökké! Ahogyan e kenyértöredékek szét voltak szóródva a hegyeken és eggyé váltak összegyűjtve, úgy gyűljön össze egyházad királyságodban a Föld határairól! Mindenható Uralkodónk, ki mindent nevedért teremtettél, ételt és italt adtál az embereknek, hogy élvezzék, nekünk pedig lélek szerinti ételt és italt adtál, és örök életet Szolgád által. Dicsőség néked mindörökké!

Abban az időben Jézus így szólt apostolaihoz: „Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének. Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos. Bizony mondom nektek: Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is; és amit feloldotok a földön, fel lesz oldva a mennyben is. És bizony mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön és úgy kérik, megkapják azt mennyei Atyámtól. Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Mt 18,15-20

Elmélkedés

Az Egyház az otthonunk

A mai vasárnap evangéliumában Jézus az emberek közötti nézeteltérés megbeszélésének és elrendezésének módjáról ad tanítást. Javaslata szerint első lépésben négyszemközt, személyesen kell megbeszélni a dolgot. Ha ilyen módon nem sikerül eloszlatni a viszályt, akkor mások bevonásával kell azt megpróbálni. Ha ez sem vezet eredményre, akkor a nagyobb közösség közreműködésével kell megszüntetni az egymás közti veszekedést. A problémamegoldásnak ez a fokozatosság elvét szem előtt tartó, békés útja nem csak a keresztények számára, hanem másoknak is járható út a nézetkülönbségek megszüntetésére.

Az tud megbántani minket, annak a helytelen viselkedése okoz fájdalmat nekünk, akivel kapcsolatban vagyunk. A kiengesztelődés és a megbocsátás arra irányul, hogy ez a kapcsolat a jövőben is fennmaradjon. Jól tudjuk tapasztalatainkból, hogy ha két személy között nem működik a bocsánatkérés és a megbocsátás, akkor megszűnik a köztük lévő szeretet, megszűnik kapcsolatuk. Így vagyunk ezzel embertársainkkal és Istennel egyaránt. Ha veszélybe kerül a kapcsolatunk, amely továbbra is fontos nekünk, akkor bocsánatot kérünk és megbocsátunk, s ezzel a szándékunk, hogy a törés, a szakadás megszűnjön. A kölcsönös kiengesztelődéshez erőt adhat az a tapasztalat, hogy a megbocsátás után elmélyül az egymás iránti szeretet, megerősödik a személyek közti szeretetkapcsolat.

Jézus tanítása alapján érdemes mindezt kiszélesíteni az egyes személy és a közösség kapcsolatára is, azaz konkrétan a hívő keresztény ember és az Egyház kapcsolatára. Mi ennek a kapcsolatnak az alapja és lényege? A megkeresztelt ember az Egyház tagja. Önmagában az a tény, hogy egy szervezetnek a tagjai vagyunk nem jelenti azt, hogy elkötelezzük magunkat mellette, mindenben egyetértünk célkitűzéseivel, s egyáltalán nem biztos, hogy odaadjuk életünket céljainak megvalósításáért. Abból érdemes kiindulnunk, hogy mind a megkeresztelt ember, mind az Egyház közössége Istenhez tartozik. Isten meghívja az egyes személyeket, hogy éljenek vele szeretetközösségben, ugyanakkor Isten közösséget, valódi szeretetközösséget akar létrehozni az emberekből. Ezt a közösséget nevezzük Egyháznak. Az isteni megszólításra tehát mindenkinek személyesen kell válaszolni, s mindenkinek egyéni felelőssége, hogy elfogadja-e az Isten által felkínált boldogságot, az üdvösséget. Ugyanakkor az Egyház olyan közösség, amelynek tagjait Isten meghívja, maga köré gyűjti és magához kapcsolja, hogy élő közösséggé váljanak. A hívő ember és a közösség kapcsolatának egyik alapja tehát az, hogy mindkettő Istenhez tartozik.

A kapcsolatot másrészt megalapozza, hogy mind a hívő emberben, mind az Egyházban benne él, jelen van az Isten. Erről a következőket mondja Jézus: „ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Nem az formál minket közösséggé, hogy azonos az érdeklődési körünk, hanem hogy velünk van és bennünk él az Isten. Ha csupán a közös érdeklődés vagy tevékenység kötne össze minket, akkor inkább hasonlítanánk egy sportegyesülethez, mintsem hogy Isten népének tarthatnánk az Egyházat.

Az Egyház mindannyiunk otthona. Tegyük egyre inkább otthonossá, családiasabbá, hogy meghívhassuk ebbe a közösségbe azokat, akik hit nélkül élnek, hogy itt ők is rátaláljanak Istenre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! A te szereteted jele és eszköze szeretnék lenni. Adj nekem alázatot, hogy a hibát először mindig magamban keressem, s kész legyek elindulni a jó úton. Elsősorban nem másokon, hanem magamon szeretnék változtatni, hogy egészen olyan legyek mint te: irgalmas és megbocsátó minden emberhez. Adj nekem alázatot, amikor mások figyelmeztetnek engem és adj erőt, hogy megváltozzak! Szüntess meg minden békétlenséget és viszálykodást közösségünkben, hogy testvéri szeretetben éljünk egymással!

Amikor Jézus Galileában tanított, az egyik szombaton vetések között járt. Tanítványai tépdesni kezdték a kalászokat, és kezükkel morzsolgatva eszegették. Néhány farizeus rájuk szólt: „Miért tesztek olyant, ami szombaton tilos?” Jézus válaszolt nekik: „Nem olvastátok, mit tett Dávid, amikor társaival együtt éhezett? Bement az Isten házába, fogta a szent kenyereket, evett, és adott belőlük a többieknek is; pedig azokat csak a papoknak lett volna szabad megenniük.” Majd hozzátette: „Az Emberfia ura a szombatnak is.” Lk 6,1-5

Elmélkedés

A bibliai teremtéstörténet szerint művének befejeztével Isten a hetedik napon megpihent. A Teremtő pihenését, nyugalmát utánozza az ember, amikor a szombati napon nem dolgozik, azaz Istennek szenteli idejének ezt a részét a munka után. A szombati napot szentnek tartották és szigorú törvényekkel szabályozták annak megtartását. Jézus maga is megtartja a szombatot, részt vesz az istentiszteleten, és felhasználja örömhírének továbbadására. Abban a korban a farizeusok számára sokszor csak formaságot jelentett a szombati törvények megtartása, s ez ellen Jézus több alkalommal is tiltakozott.

A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus tanítványainak cselekedete vitát vált ki a farizeusokból, akiknek az értelmezése szerint a tanítványok tette ellentétes a szombatra vonatkozó előírásokkal. A farizeusok ugyanakkor azt is gondolhatták, hogy a Mester azért nem figyelmezteti követőit e szabályokra, illetve azok megtartására, mert nem tartja fontosnak vagy kötelezőnek azokat. A vita lezárásaként Jézus azt válaszolja, hogy ő ura a szombatnak is, s előbbre valónak nevezi az embert a törvényeknél.

A törvények lényegének és mélyebb szándékának megértése segíthet minket abban, hogy ne kényszerként éljük meg azok megtartásának kötelességét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus, aki valóságosan jelen vagy az Oltáriszentségben! Bűneim őszinte megbánásával készülök arra, hogy veled találkozzak a szentáldozásban. Légy lelkem tápláléka, éltess engem! Abban a hitben fogadom szent testedet az átváltoztatott kenyérben, hogy titokzatos testednek, az Egyháznak tagja vagyok. Szüntess meg a keresztények között minden széthúzást, hogy testvéri szeretetben éljünk egymással. Annak reményében veszem magamhoz szent testedet, hogy elvezetsz az örök életre.

Jézus Krisztus születése így történt: Anyja, Mária, jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekeltek volna, kitűnt, hogy Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. A férje, József igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt: ,József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fia születik majd, akit Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg a népét bűneitől.” Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta által mondott: Íme, a Szűz gyermeket fogan és fiút szül, és az Emmánuel nevet adják neki, ami azt jelenti: „Velünk az Isten.” Mt 1,18-23

Elmélkedés

A mai napon Jézus Krisztus édesanyjának, Szűz Máriának a születését ünnepeljük. Isten kegyelmének köszönhetően Mária egész élete folyamán nem követett el bűnt, azaz a názáreti leány személyében a bűntelen ember született meg a világra. Szűz Mária Istentől kapott hivatása az, hogy a Megváltó Anyja legyen. Isten kegyelme minket is képessé tehet, hogy ellenálljunk a kísértéseknek, legyőzzük rosszra hajló emberi természetünket, és engedelmeskedjünk Isten parancsainak, aki minket mindig a jóra indít. A bűntelen életre való törekvés egyre közelebb segít minket a szeretet Istenéhez.

Az evangéliumokban Jézus gyermekség-történetei több dologban is különböznek. Márk nem tulajdonít nagy jelentőséget Mária személyének, Máté pedig Szent József szemszögéből mutatja be Jézus születését és gyermekkorát. Lukács evangélista viszont kifejezetten Szűz Mária oldaláról láttatja az eseményeket. Mindegyikben természetesen a gyermek Jézus áll a középpontban.

Ha kifejezetten Mária magatartását nézzük, talán passzívnak nevezhető. Beleegyezik Isten akaratába. Hozzájárul, hogy a Szentlélek hatására megfoganjon méhében Jézus. Engedi, hogy József irányítsa sorsát. Tulajdonképpen sohasem Mária a kezdeményező.

Ha átengedem a kezdeményezést és felajánlom életemet Istennek, velem is nagy dolgok fognak történni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te az alázatos, bizakodó, gyermeki lelkületet állítod elénk példaként, s ezzel megmutatod számunkra az utat, a lehetőséget, amely az üdvösségre vezet. Nem másokhoz akarjuk magunkat hasonlítani, hanem arra törekszünk, hogy Isten szemében növekedjünk, az ő akarata szerint éljünk. Az Atya által számunkra kijelölt úton szeretnénk járni, miként te is neki engedelmeskedtél keresztutadon. Isten dicsőségét szeretnék szolgálni szavainkkal, tetteinkkel és egész életünkkel. Taníts bennünket a gyermeki bizalomra! Taníts minket keresztünk hordozására! Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!

Amikor Jézus egyszer a Genezáret tavánál állt, nagy tömeg sereglett köréje, hogy hallgassa az Isten szavát. Jézus látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a hálóikat mosták. Beszállt hát az egyik bárkába, amelyik Simoné volt, s megkérte, hogy vigye kissé beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet. Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra.” „Mester – válaszolta Simon –, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra, kivetem a hálót.” Meg is tette, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló. Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy jöjjenek és segítsenek. Azok odamentek, és úgy megtöltötték mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedt. Ennek láttán Simon Péter Jézus lábához borult, és e szavakra fakadt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” A szerencsés halfogás láttán ugyanis társaival együtt félelem töltötte el. Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon társait. De Jézus bátorságot öntött Simonba: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” Erre partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust. Lk 5,1-11

Elmélkedés

Az elmúlt napok során az evangéliumi történetek alapján többször rácsodálkoztunk Jézus szavának különleges erejére, hatalmára. Szavával képes parancsolni a gonosz erőknek, az embereket megszálló gonosz lelkeknek, és azok elhagyják a megszállottakat. Ezt szemléltetik az ördögűző csodák. Szintén erre példa, amikor Jézus parancsoló szavával lecsendesíti a háborgó tengert, megszünteti a vihart. A bibliai nyelvezet és a Jézus korabeli felfogás szerint a megállíthatatlan természeti erők mögött a gonosz megfékezhetetlen hatalma áll, amely az emberek életére tör. Jézus mégis képes megállítani ezeket a pusztítani akaró erőket és így megmenti az emberek életét.

Más gyógyítások alkalmával Jézus szavának hatására történik meg a csoda. Parancsot ad, hogy beszélni tudjon az néma száj, nyíljon meg a hallásra a süket fül, mozduljon meg a béna láb, tisztuljon meg a leprás test. Szavára mindezek azonnal bekövetkeznek. Ismét más esetekben tanító szava embertömegeket mozdít meg, indít útnak, hiszen azért keresik sokan, hogy hallgassák tanítását, amelyben felismerik az Isten országáról szóló örömhírt.

A mai evangélium szerint Péter apostol engedelmeskedik az Úr szavának, megteszi, amit Jézus mond, kiveti a hálót halfogásra. Engedelmessége csodát eredményez, munkájuk bőséges eredményt hoz, bár korábban eredménytelen volt fáradozásuk. Hallgatok-e Jézus szavára?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus, te kicsinnyé lettél, amikor Isten létedre emberi testet vettél fel és közöttünk éltél. Egész életeddel példát adtál nekünk a kicsik alázatos szolgálatára. Taníts minket arra, hogy felismerjünk téged minden emberben, a kicsinyekben is és Téged szolgáljunk mindenkiben!

Kafarnaumi tartózkodása idején Jézus a zsinagógából jövet betért Simon (Péter) házába. Simon anyósa éppen magas lázban szenvedett. Mindjárt szóltak is neki az érdekében. Jézus a beteg fölé hajolt, parancsolt a láznak, és a láz megszűnt. A beteg azonnal fölkelt, és szolgált nekik. Napnyugtakor mindnyájan odavitték Jézushoz a betegeket, akik különféle bajokban szenvedtek. Mindegyikre rátette kezét, és meggyógyította őket. Sokakból gonosz lelkek mentek ki, és ezt kiáltozták: „Te vagy az Isten Fia!” Jézus azonban rájuk parancsolt, és nem engedte, hogy beszéljenek; azok ugyanis tudták, hogy ő a Krisztus. Amikor megvirradt, Jézus kiment egy magányos helyre; a népsokaság pedig keresésére indult, és meg is találta. Tartóztatták, hogy ne menjen el tőlük. Jézus azonban így válaszolt: „Más városoknak is hirdetnem kell Isten országának evangéliumát, mert ez a küldetésem.” Azután folytatta tanítását Galilea zsinagógáiban. Lk 4,38-44

Elmélkedés

A küldetését jól ismerő és hűségesen teljesítő Jézussal találkozunk a mai evangéliumban, aki nyilvános működése ideje alatt betegeket gyógyít mindenütt és hirdeti az evangéliumot az embereknek. Bár a vallási vezetők rossz szemmel nézik tevékenységét, az egyszerű nép örömmel fogadja őt. Keresik, hogy betegeikkel csodát tegyen és hallhassák tanítását. S ő fáradhatatlanul mindig továbbindul, hogy egyre többekkel találkozhasson. A mai evangéliumban olvasott rész érdekes eleme, hogy a megszállottakból távozó gonosz lelkek felismerik Jézusban az Isten Fiát. A betegek és a meggyógyultak ezt még nem tudják, s Jézus nem is akarja, hogy ennek híre elterjedjen, ezért elhallgattatja az őt felismerő gonosz lelkeket. Ugyanakkor a mi Urunk azt sem szerette volna, ha csak a csodás gyógyítások érdekében keresnék őt az emberek, bár e csodák megerősítették tanítását, amelynek hirdetése volt a legfőbb célja.

A nagy nyilvánosság előtt végzett cselekedetek után Jézus visszavonul egyik első apostolának, Péternek a házába. Neki is szüksége van időnként a pihenésre, s arra, hogy egyedül imádkozzon a mennyei Atyához, akinek a küldötte, s aki erőt ad neki cselekedeteihez. De mindig készséges, amikor segíthet az embereken, akik igénylik szolgálatát. Küldetése hozzám is szól. Hogyan fogadom őt?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas Uram, jóságos Uram, bátorságot adtál, hogy megérezzem: neked szükséged van rám. Adj erőt, hogy szeretni tudjam a társadalom kivetettjeit, úgy, ahogyan te szeretsz engem. Add, hogy megértsük: neked szükséged van ránk, és nekünk is szükségünk van egymásra!