Napi evangélium

A gazdag ifjú távozása után Jézus így szólt tanítványaihoz: „Bizony, mondom nektek: A gazdag nehezen jut be a mennyek országába. Újra mondom nektek: Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutnia Isten országába.” Ennek hallatára a tanítványok igen megdöbbentek, és azt kérdezték: „Hát akkor ki üdvözülhet?” Jézus rájuk tekintett, és így szólt: „Embereknek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.” Ekkor Péter megkérdezte: „Nézd, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk téged. Mi lesz a jutalmunk?” Jézus így válaszolt: „Bizony, mondom nektek: ti, akik követtetek engem: a világ megújulásakor, amikor az Emberfia dicsőséges trónjára ül, együtt ültök majd vele tizenkét trónon, hogy ítélkezzetek Izrael tizenkét törzse felett. Sőt mindaz, aki elhagyja értem otthonát, testvéreit, nővéreit, atyját, anyját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, és elnyeri majd az örök életet. Sokan lesznek az elsőkből utolsók, és az utolsókból elsők.” Mt 19,23-30

Elmélkedés

A gazdagság, a vagyon szeretete, az anyagi javak birtoklásának vágya veszélyt rejt magában, erre figyelmeztet Jézus a mai evangéliumban. A vagyon, a pénz választás elé állítja az embert. Mire bízza életét? Mi nyújt számára megfelelő biztonságot? Mi foglalja le szívének érzéseit? Mitől várja boldogságát? Egyesek a vagyonszerzést választják, mások a lelki kincsek gyűjtését. A választás helyességét vagy helytelenségét talán nem látjuk azonnal, de érdemes hosszabb távlatban gondolkodnunk. Mi az, ami nem csupán földi boldogságunkat szolgálja, hanem örök üdvösségünket is?

Az emberben túlzottan elhatalmasodó vagyonszerzési vágy és annak megtartására, cél nélküli birtoklására való törekvés rossz lelkületet eredményez, amelyet önmagán aligha vesz észre valaki. Az ilyen ember a vagyon megszerzése érdekében tisztességtelen, becstelen eszközöket alkalmaz és másokat megkárosít. A jótékonyságot távolról sem ismeri, mert mindenkivel szemben szűkmarkúan viselkedik, fukarsága, fösvénysége megakadályozza abban, hogy bárkivel is jót tegyen. Jézus azt kéri követőitől, hogy az örök életet tartsák szemük előtt a választáskor, és ígéretet tesz, hogy Isten sokszorosan megjutalmazza azokat, akik érte lemondanak a földi kincsekről. Nem önmagában a vagyon, hanem a hozzá való ragaszkodás távolít el Istentől, s ennek veszélyét látnunk kell.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, adj készséges szívet, hogy befogadhassunk mindent, ami szép, jó és igaz, s adj világos látást, hogy elutasíthassunk mindent, ami hamis, ami rút, ami rossz. Teremts bennünk tiszta szívet, Istenünk, hogy jó gazdái lehessünk ennek a világnak. Ne szennyezzenek be minket gonosz indulatok, gyűlölet, harag, viszálykodás. Egyetértést adj nekünk, hogy gyermekek és felnőttek egyre jobban megértsük: szükségünk van arra, hogy világos ismereteink legyenek, de csak akkor leszünk igazán emberek, ha tiszta a szívünk.

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Mindaz, aki meghallgatja szavaimat és szerintük cselekszik, ahhoz az okos emberhez hasonlít, aki a házát sziklára építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de az nem dőlt össze, mert sziklára épült. Aki viszont hallgatja szavaimat, de nem követi azokat, ahhoz az ostoba emberhez hasonlít, aki a házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, nekizúdult a háznak, az összedőlt, és nagy romhalmaz lett belőle. Ezzel Jézus befejezte beszédét. A nép elragadtatással hallgatta tanítását, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók. Mt 7,24-29

Elmélkedés

Milyennek látod?

Egy tanmese szerint egy vándor az úton haladva meglátott egy fadarabot. Milyen gyönyörű, virágos faág – gondolta magában, majd felvette és hazavitte. Otthon beletette egy vázába, és a faág néhány nap múlva kivirágzott. Ugyanazon az úton halad egy másik vándor is, aki szintén meglátott az út mellett egy hasonló fadarabot. Milyen erős ez faág, jó lesz társnak számomra az úton – gondolta magában, majd kézbe vette, s ettől kezdve vándorbotként használta éveken át. Egy harmadik vándor is haladt azon az úton, ő is meglátott egy ugyanolyan fadarabot. Milyen ronda kígyó! – gondolta magában, majd feléje nyúlt, de az gyorsabb volt és megmarta. Minden dolog azzá válik, aminek látják. És az emberre is igaz a történet mondanivalója: Minden ember olyanná válik, amilyennek látják.

Szent István királyunk mai ünnepén érdemes elgondolkodnunk ezen az igazságon. Ez az ország olyanná válik, amilyennek látjuk, amilyennek megálmodjuk. Ha azt hangoztatjuk, hogy ez egy élhetetlen ország és persze közben semmit sem teszünk annak érdekében, hogy élhető legyen, akkor elégedetlenségünk miatt néhány év múlva külföldre fogunk költözni, hogy ott éljünk és dolgozzunk. De ha úgy tekintünk erre az országra, mint hazánkra, mint szülőföldünkre, és mint olyan földre, amely végső nyughelyünk lesz, akkor átérezhetjük annak felelősségét, hogy tennünk kell e haza, Magyarország felemelkedéséért, jövőjéért. Milyennek látod ezt az országot? Homokra épített háznak vagy sziklára épített háznak? Milyennek képzeled ennek az országnak a jövőjét? Elvisz minket a történelem vihara vagy rendületlenül állunk évszázadok múlva is? Amilyennek látod, olyanná fogod tenni. Ha saját országodnak és biztonságot adó otthonodnak tekinted, akkor termékeny munkáddal te is megerősíted. Ha csak hasznot akarsz húzni belőle, meggyengíted. Ha élhetetlennek tartod, te magad teszed élhetetlenné.

Minden ország olyanná válik, amilyenné teszik az ott élők. Szent István király 1000 évvel ezelőtt megérezte azt a felelősséget, hogy ennek az országnak olyan lesz a jövője, amilyen úton elindul. Ismerte Krisztus igazságát és a keresztény értékekben meglátta ennek az országnak az építőköveit. Neki köszönhetjük azt, hogy nemzetünk szilárd alapon, a krisztusi igazságon és a keresztény értékrenden nyugszik. Szent István király nem csak a fegyverek erejében és nem csak a politikai lépésekben bízott, hanem sokkal inkább a krisztusi igazságban, amelyet igyekezett elültetni a magyarok szívében. Ezt a célt szolgálta a püspökségek és érsekségek, valamint más egyházi központok alapítása. Emellett Szent István király olyan törvényeket hozott, amelyek megfeleltek a keresztény értékeknek. Anyagilag biztosította az Egyház működését és szabályozta a vallás szabad gyakorlását. Azokat a bűncselekményeket, amelyeket saját törvényeiben nem szabályozott, de a keresztény erkölcs szerint bűnnek számítottak, az egyházi bíróságra utalt ítélkezés végett.

Szent István király nem szerette volna, ha az általa alapított keresztény királyság a jövőben visszatérjen a pogányság útjára. Abban bízott, hogy fia Szent Imre herceg majd folytatja az ő művét, de ez az elképzelés szertefoszlott Imre herceg tragikus halálával. Szent István király ekkor a Szűzanya oltalmába ajánlotta országunkat, amely cselekedetének köszönhetően Mária országa vagyunk. Segítsen minket az ő mennyei támogatása a földi haza építésében és abban is, hogy eljussunk a mennyei hazába!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A te személyed és keresztény hitünk az a sziklaszilárd alap, amelyre érdemes személyes és családi életünket, valamint hazánk jövőjét építeni. Ezt ismerte fel Szent István király, aki királyságát nem uralkodói elnyomásra használta fel, hanem népének, a magyar nép szolgálatára. Egész életét arra szentelte, hogy minden erejével, Istentől kapott tehetségével és képességeivel téged és magyar nemzetét szolgálja. Hisszük, hogy a kereszténység kincse adott népünknek lelki erőt az elmúlt évszázadok nehézségei során. Segíts minket a jövőben is, hogy Szent István példája szerint úgy fáradozzunk földi hazánk építésén, hogy közben a mennyei haza felé is törekedjünk!

Abban az időben így beszélt Jézus a zsidók sokaságához: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké élni fog. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Vita támadt erre a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!” Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában. Jn 6,51-59

Elmélkedés

Krisztus teste

A Jézus által adott élő kenyérről szóló beszéd harmadik részletét olvassuk a mai evangéliumban, amely tanítás a csodálatos kenyérszaporítás után hangzott el. Jézus legfontosabb kijelentése itt hangzik el: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital.”

Az elmúlt két vasárnapon már elmélkedtünk a szentmiséről és a szentmisén való részvétel helyes módjáról. Most e gondolatokat folytatva elmélkedjünk az Istennel való csodálatos találkozásról, a vele való titokzatos egyesülésről, a szentáldozásról. A szentmise alkalmával a szentáldozást két cselekmény és egy sajátos mozzanat előzi meg. Az első cselekmény az Úr imádsága, a Miatyánk közös elimádkozása. A közösség a szentmisét végző pappal együtt imádkozik az Atyához. Ekkor már valóságosan köztünk van az átváltoztatott kenyérben és borban az Úr Jézus, aki velünk együtt imádkozik. A szentmisének ebben a részében mi válaszolunk Istennek, mi válaszolunk az ő szeretetére, amely válasz nem lehet más, mint hogy kifejezzük Isten iránti szeretetünket. Ennek szóbeli kifejezése a Miatyánk. Ezután jön a második cselekmény, a békerítus, amely annak kifejezése, hogy embertársainkat, a közösség valamennyi tagját is szeretjük. Az egymással való kiengesztelődés, a szeretet és a békesség Krisztustól jön, ő a forrása békességünknek. Ezért mondja a pap: „Az Úr békéje legyen veletek mindenkor.” A béke, a testvéri szeretet nem magától teremtődik meg a közösség tagjai között, hanem annak forrása maga az Úr Jézus. E két cselekmény után következik a kenyértörés sajátos, jellegzetes mozzanata. A hívek talán nem is figyelnek fel a miséző papnak erre a mozdulatára, hiszen közben az Isten Báránya éneket éneklik, mégis nagyon fontos pillanat ez. A keresztények már a legkorábbi időkben „kenyértörésnek” nevezték a szentmisét. A jeruzsálemi hívek életét bemutatva Szent Lukács evangélista a következőket írja: „A kenyértörést házanként végezték, és örvendezve, tiszta szívvel fogyasztották el eledelüket” (ApCsel 2,46). A kenyértörésnek egyrészt gyakorlati oldala van, a kenyeret meg kellett törni, darabokra kellett törni, hogy szét lehessen osztani, s abból a közösség valamennyi tagja ehessen egy darabot. Másrészt jelképes cselekedet ez. Krisztus teste megtöretett a kereszten, ennek az egyetlen áldozatnak érdeméből nyertük el mindannyian a megváltást. A pap megtöri az átváltoztatott kenyeret, hogy az egyetlen kenyérből részesülhessenek a közösség tagjai, akik a szentáldozással, azaz az egy kenyérből való táplálkozással kifejezik eggyé tartozásukat.

Mindezek után következik a szentáldozás. A pap (és a hívek nagyobb létszáma esetén a segédkezők) kiosztja a megtört kenyeret, Krisztus testét. A hívek egyszerű kenyeret ajánlottak fel, most pedig visszakapják azt, de már átalakulva, átváltozva. Nem közönséges kenyér, hanem valóban Krisztus teste, s erről való meggyőződésüket, hitüket fejezik ki az „Ámen” szóval a szentáldozáskor. Szentségi találkozás, bensőséges egyesülés ez az Úr Jézussal, aki önmagát adja nekünk az Oltáriszentségben. Bár nem vagyunk rá méltók, az Úr szeretetből nekünk adja önmagát, hogy eljussunk az örök életre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te mindig meghallgatsz minket, bár kéréseink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád: adj meg mindent, ami üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösségre. Add, hogy mindig nyitott szívvel hallgassunk téged és tanításodat életre váltsuk! Köszönjük, hogy nekünk adod magadat az Élő Kenyérben, az Oltáriszentségben. Örömmel fogadjuk el a te csodálatos és örök életet biztosító ajándékodat.

Egyszer gyermekeket vittek Jézushoz, hogy tegye rájuk kezét, és imádkozzék fölöttük. A tanítványok elutasították őket. Jézus azonban így szólt: „Hagyjátok csak a gyermekeket, és ne akadályozzátok meg őket, hogy hozzám jöjjenek, mert ilyeneké a mennyek országa!” Azzal rájuk tette kezét, majd továbbindult. Mt 19,13-15

Elmélkedés

A keddi evangéliumban már olvastunk arról, hogy az egymással versengő tanítványok elé Jézus egy gyermeket állít példaként és a gyermeki lelkületet ajánlja nekik. A mai rövid evangéliumi részben szintén gyermekek állnak a középpontban, akiket a tanítványok távol akarnak tartani Mesterüktől, de Jézus helytelenítve viselkedésüket magához hívja a gyermekeket és megáldja őket. Az Úr gyermekekre vonatkozó kijelentése szerint azoké a mennyek országa, az Isten országa, akik gyermeki lelkülettel rendelkeznek, azaz Atyjuknak tekintik Istent, bizalommal ráhagyatkoznak gondviselő szeretetére és kifejezik készségüket, hogy engedelmeskednek neki.

Jézus gyermekekhez való viszonyulásában, cselekedetében és szavaiban van egy világos, egyértelmű, nekünk szóló felhívás. Indulj bátran az Úr felé! Keresd Isten közelségét! Érezd át, hogy gyermek vagy, a mennyei Atya gyermeke! Érezd át újra és újra, hogy Istenhez tartozol, aki megosztja veled életét és azt kéri, hogy vele élj, mert így lesz teljes és boldog az életed! Érezd át, hogy Isten szeretett gyermekeként tekint rád, akkor is, ha te időnként elfordulsz tőle! Érezd át, hogy Isten jóságos Atyaként mindig visszavár, akárhányszor is eltávolodsz tőle! Érezd át újra a mai napon, hogy Isten szeretettel fogad és megáldja életedet!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Az Egyház közösségében mindannyian megtapasztalhatjuk az üdvösséget, amelyet te a mennyei Atyától hoztál el nekünk és megérezhetjük az Atya szeretetét. Te azt kérted tanítványaidtól és azt kéred tőlünk, hogy úgy szeressük egymást, ahogyan te szeretsz minket. Napjainkban is szükséged van apostolokra, akik készek a szolgálatra. Szükséged van tanúkra, akik küldötteidként szeretetedet közvetítik. Adj nekünk apostoli lelkületet, hogy a szeretet tanúi, szereteted hirdetői legyünk! Vezess minket az evangélium hirdetésének útján és mutass nekünk utat az üdvösség felé!

Egy alkalommal a farizeusok próbára akarták tenni Jézust. Megkérdezték tőle: „Szabad-e a férfinak bármilyen okból elbocsátania a feleségét?” Jézus ezt felelte: „Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdetben férfinak és nőnek teremtette az embert, és azt mondta: A férfi ezért elhagyja atyját és anyját, feleségéhez csatlakozik, és ketten egy test lesznek? Így már nem ketten vannak, hanem csak egy test. Amit tehát Isten egybekötött, ember szét ne válassza.” A farizeusok azonban erősködtek: „Miért írta hát elő Mózes, hogy válólevelet kell kiállítani, és úgy kell elbocsátani a feleséget?” Jézus kijelentette: „Mózes a keményszívűségtek miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de kezdetben nem így volt. Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét – hacsak nem a paráznasága miatt – és mást vesz el, házasságtörést követ el.” Erre a tanítványok megjegyezték: „Ha így áll a dolog férj és feleség között, akkor nem érdemes megházasodni.” Jézus így válaszolt: „Nem mindenki tudja ezt felfogni, hanem csak az, akinek Isten megadja. Mert van, aki úgy született, hogy alkalmatlan a házasságra, és van, akit az emberek tettek ilyenné, de van, aki a mennyek országáért önként lemond róla. Aki fel tudja fogni, fogja fel!” Mt 19,3-12

Elmélkedés

A házasság egyik legfontosabb eleméről, a felbonthatatlanságról olvasunk a mai napon. A témát a farizeusok kérdése vezeti fel: „Szabad-e a férfinak bármilyen okból elbocsátania a feleségét?” Válaszában Jézus a teremtő Isten eredeti szándékára hivatkozik, aki azt akarja, hogy a férfi és a nő szeretetben kötelezze el magát a másik mellett. Kijelentéseit nem alkalomszerűen fogalmazza meg, hanem a Szentírásból, a mózesi törvényekből idéz, amelyet a kérdezők is jól ismernek. Ők mégis ellenvetést fogalmaznak meg Jézus szavai hallatán, sőt ők is a mózesi törvényekre hivatkoznak, amikor megengedettnek nevezik a válást. Eddig tehát egy-egy kijelentés hangzott el mindkét vitapartner részéről, amelyek egyenrangúnak is tekinthetőek, ezt követően azonban Jézus magasabb szintre emeli a vitát. Értékelése szerint egyedül Isten eredeti szándékát kell figyelembe venni a kérdés helyes megválaszolásakor, mert a válást lehetővé tevő előírás csak egy engedmény, amely az emberek keményszívűsége miatt született. Jobb volna azonban, ha mindenki visszatérne ahhoz a gondolathoz, hogy Isten szándéka érvényesüljön a házassággal és annak felbonthatatlanságával kapcsolatban.

Sokan nem a házassággal, hanem más dolgokkal kapcsolatban is könnyen adnak maguknak engedményeket, felmentéseket. Talán jobb volna, ha nem saját elgondolásaink és emberi vélekedésünk, hanem Isten akarata vezérelne minket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, irgalmas Atyánk! Hisszük, hogy a szeretet erősebb a bűnnél. A tőled tanult szeretet vezet bennünket a törekvésben, hogy békében éljünk veled, a mi Atyánkkal és embertársainkkal. Irgalmas jóságod és megbocsátó szereteted legyen példa számunkra, hogy mindig készek legyünk szeretetből, tiszta szívvel megbocsátani. Taníts minket igazi nagylelkűségre!

Abban az időben: Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha vétkezik ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer. A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte, és úgy kérlelte: Légy türelemmel irántam, mindent megfizetek. Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte. A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: Add meg, amivel tartozol! Szolgatársa térdre hullott előtte, és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! De ő nem engedett, hanem ment, és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását. Amikor szolgatársai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszélték uruknak. Akkor az úr magához hívatta őt, és így szólt hozzá: Te, gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad? És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik. Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.” Amikor Jézus ezt a tanítását befejezte, elindult Galileából, és Júdea vidékére ment a Jordánon túlra. Mt 18,21-19,1

Elmélkedés

Jól tudjuk, hogy a lelki sebek lassan gyógyulnak. Ha valakit bántás ér, megsértik őt, időbe telik, mire túl tud lépni a sértésen. Talán egyeseknél ez gyorsabban történik, mint másoknál, de senkinél sem azonnal. A rosszat nem tudjuk meg nem történtté tenni, az időben nem tudunk visszalépni, a begyógyult sebek helye sokáig látszik, talán nem is múlik el soha nyomtalanul. A másik személytől elszenvedett bántás, erőszak vagy fenyegetés nyomot hagy lelkünkben, személyiségünkben, főként, ha az illető korábban bizalmunkat élvezte, szeretetkapcsolatban éltünk vele. A lelki sebek gyógyulásának egyetlen lehetősége a megbocsátás. Ennek jelentőségéről, határtalanságáról olvasunk a mai evangéliumban. „Hetvenszer hétszer” kell megbocsátani, tanácsolja Jézus, amely nem azt jelenti, hogy ha négyszázkilencven alkalommal megbocsátunk valakinek, akkor többet már nem kell, hanem azt, hogy a megbocsátás tekintetében nincs helye a méricskélésnek, a számolgatásnak, hiszen Isten felénk megnyilvánuló irgalma is végtelen.

Ha nem tudunk megbocsátani, akkor a harag, a gyűlölet, az ellenszenv elhatalmasodik bennünk, eluralkodik gondolatainkon és leköti erőinket. Gondolataink a sérelem körül forognak, a rossz emlékeit nem tudjuk elfelejteni.

Sokan azért nem jutnak el a megbocsátásig, mert a másiktól várják az első lépést, azaz a bocsánatkérést. A tapasztalatok szerint nem érdemes erre várni, mert lehet, hogy a másik személy soha nem jut el annak felismerésére, hogy megbántott. Tedd meg te az első lépést, lépj túl a sérelmeken!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! Hálatelt szívvel imádunk, magasztalunk és dicsőítünk Téged! Mutasd meg nekünk szeretetedet! Urunk Jézus, igaz közbenjárónk az Atyánál! Te jól ismersz minket és ismered szükségleteinket. Engedd csak azt kérnünk, ami javunkra szolgál, s ami lelkünk üdvösségéhez szükséges.

Azokban a napokban Mária útra kelt, és a hegyek közé, Júda egyik városába sietett. Belépett Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, szíve alatt megmozdult a magzat, és a Szentlélek betöltötte Erzsébetet. Hangos szóval így kiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse? De hogyan lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám? Mert íme, amikor fülembe csendült köszöntésed szava, örvendezve felujjongott méhemben a magzat! Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” Mária megszólalt: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben! Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát, lám, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék. Nagy dolgokat művelt velem a Hatalmas, szentséges az ő neve! Irgalma nemzedékről nemzedékre száll, mindazokra, akik félik őt. Nagyszerű dolgot tett karja ereje, széjjelszórta mind a gőgös szívűeket. Lesöpörte trónjukról a hatalmasokat, és felmagasztalta az alázatosakat. Az éhezőket elhalmozta minden jóval, de a gazdagokat elküldte üres kézzel. Felkarolta gyermekét, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról, amint atyáinknak megígérte: Ábrahámnak és utódainak mindörökre!” Mária ott maradt még körülbelül három hónapig, azután visszatért az otthonába. Lk 1,39-56

Elmélkedés

Mária megdicsőülése

A mai napon Szűz Mária mennybevételét ünnepeljük, amely napnak a magyar elnevezése Nagyboldogasszony. Mária mennybevételének hitigazságát a XII. Piusz pápa által 1950. november 1-jén kihirdetett Munificentissimus Deus, azaz A legbőkezűbb Isten kezdetű rendelkezése így fogalmazza meg: „A szeplőtelen, mindenkor szűz Istenanya, Mária, miután befejezte földi életének pályafutását, testével, lelkével felvétetett a mennyei dicsőségbe.” Ez a megfogalmazás azt állítja, hogy Jézus édesanyja eljuthatott oda, ahová a hívő ember vágyakozik, s ahová mi halálunk és feltámadásunk után juthatunk el. Nem tudhatjuk biztosan, hogy miként fejeződött be a Szűzanya élete, ezért a hitigazság nem dönti el azt a több évszázados teológiai vitát, hogy vajon Mária meghalt-e vagy sem, csupán azt állítja, hogy Mária eljutott a mennybe.

Az evangéliumokban és a többi újszövetségi iratban nem találunk arra vonatkozó állításokat, hogy miként fejeződött be Mária élete. Az első évszázadokban az egyházatyák és más igehirdetők sokat foglalkoztak a témával, de mindig nyitott maradt a kérdés, hogy vajon természetes halállal vagy vértanúhalállal ért véget Mária élete, vagy esetleg csodás, természetfeletti módon távozott a földi életből. Az egyházatyák írásaiban és beszédeiben gyakran fordulnak elő az „elszenderedés”, „hazamenetel” kifejezések, amelyekkel minden bizonnyal éppen a „halál” említését szándékoztak elkerülni Mária esetében. E törekvés elsősorban mégsem bizonytalanságról árulkodik, hanem arról a meggyőződésről és hitről, hogy Jézus édesanyjának földi élete másként zárulhatott, mint más embereké, de nehéz volt megfogalmazni, hogy mi is történhetett vele. Az óvatos szóhasználat évszázadokon keresztül megmarad, sőt még a mennybevétel hitigazságát megfogalmazó pápai rendelkezésben is visszaköszön, ugyanis nem halált említ, hanem azt, hogy Mária „befejezte földi életének pályafutását.”

Az idő múlásával azonban előtérbe kerülnek azok a megfogalmazások, amelyek mennybevételt említenek. Csak két példát említsünk ezzel kapcsolatban. Tours-i Szent Gergely a VI. század vége felé még ugyan arról beszél, hogy Mária meghalt, az apostolok eltemették és őrt álltak sírja mellett, de „Jézus eljött és édesanyja testét a mennybe vitette”, de már itt is szerepel az a gondolat, hogy Mária teste is a mennyországba került. Valamivel később Jeruzsálemi Modesztusz már kifejezetten mennybevételt említ: „úgy tetszett az Atyának, hogy felvegye Máriát az örök és dicsőséggel teljes nyugalomba.” A VIII. század végére általánossá vált a „mennybevétel” kifejezés használata, illetve elterjed Mária mennybevételének megünneplése. Erre a hitre, meggyőződésre alapozva született meg 1950-ben Mária mennybevételének hittétele.

Milyen üzenetet hordoz számunkra a mai ünnep? Milyen reményt ébreszt bennünk Mária megdicsőülésének ismerete? A Szűzanya megdicsőülése erőt ad nekünk, hogy a földi élet nehézségei, gondjai és küzdelmei közben se feledkezzünk meg arról, hogy az Atya minket is a mennybe hív, és törekedjünk arra, hogy ez megvalósuljon. Igen, eljuthatunk a mennybe, minden ember eljuthat a mennyországba, ha elfogadjuk Isten vezetését. Kérjük bizalommal a mai ünnepen a mennybe felvett Szűzanya segítségét, hogy mi is eljussunk az örökkévalóságba. Tanuljuk meg Máriától, hogy mi is mindenkinél jobban szeressük Jézust!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Máriához, édesanyádhoz hasonlóan mi is Isten akaratának megismerésére, elfogadására és teljesítésére törekszünk. Remélhetjük, hogy nekünk is részünk lesz feltámadásunk után a mennyország dicsőségében. Istennek velünk is tervei vannak a földi életünk során, s az is szándéka, hogy üdvözítsen minket. Egész életünk, a jövőnk, és halálunk utáni örök életünk Istentől függ, az ő kezében van. Segíts minket, hogy az isteni üdvözítő szándékkal együttműködve haladjunk a mennyország, az üdvösség felé vezető úton!

A tanítványok egyszer ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Mit gondolsz, ki a legnagyobb a mennyek országában?” Erre Jézus odahívott egy gyermeket, közéjük állította, és így szólt: „Bizony, mondom nektek: ha meg nem változtok, és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát olyan kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. Aki pedig befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Vigyázzatok, meg ne vessetek egyet sem e kicsinyek közül! Mondom nektek: Angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát. Mit gondoltok? Ha valakinek száz juha van, s egy elkóborol közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyoldalon, és nem megy-e, hogy megkeresse az eltévedtet? Ha aztán szerencsésen megtalálja, bizony, mondom nektek: Jobban örül annak, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek. Éppen így mennyei Atyátok sem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsinyek közül.” Mt 18,1-5. 10. 12-14

Elmélkedés

A mai evangéliumi szakaszt a tanítványok kérdése vezeti be, akik Jézushoz fordulnak: „Mit gondolsz, ki a legnagyobb a mennyek országában?” A kérdést akár jóhiszeműnek és jószándékúnak is nevezhetnék, ha arra gondolnánk, hogy az Isten országába való eljutás szándéka áll a hátterében vagy arra gondolnánk, hogy bizonyára olyan személy kérdez ilyet, aki maga is minden erejével törekszik, hogy Isten országának jó tagja legyen. Valójában azonban más áll a háttérben, amiről Máté evangélista ugyan tapintatosan hallgat, de Márk és Lukács írásából tudjuk, hogy a tanítványok egymás közti versengéséből születik meg ez a Jézushoz intézett kérdés.

Ennek ismeretében válik számunkra érthetővé Jézus reakciója, aki egy gyermeket állít eléjük és kijelenti, hogy azok juthatnak a mennyek országába, akik olyanok lesznek, mint a gyermekek. A tanítványok helytelen gondolkodására, nagyravágyására utal a Mester szóhasználata. „Ha meg nem változtok” - mondja nekik, azaz rosszul gondolkodtok, helytelen vágyaitok vannak, hibásak és Isten szándékaival ellentétesek az elképzeléseitek, ezért meg kell változnotok, ha el akartok jutni az Isten országába. Tanuljátok meg tehát a gyermeki lelkületet, amelyet nem a nagyravágyás fűt, hanem az isteni gondviselésre való bizalomteljes ráhagyatkozás jellemez. Az Úr figyelmeztetése nem csak az egykori tanítványoknak, hanem nekem is szól.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te a mi emberi közreműködésünkkel akarsz csodákat tenni napjainkban, hogy jelenléted és segítséged megtapasztalható legyen minden ember számára. Adj nekünk igazi bölcsességet, hogy felismerjük azt az utat, amelyet te mutatsz nekünk, s amelyen te vezetsz minket az üdvösség felé!

Galileai útjuk során Jézus ezt mondta tanítványainak: „Az Emberfiát az emberek kezébe fogják adni. Megölik őt, de harmadnapra feltámad.” Erre a tanítványok igen elszomorodtak. Amikor Kafarnaumba érkeztek, az adószedők Péterhez fordultak, és megkérdezték: „A ti Mesteretek nem fizet templomadót?” – „De igen” – felelte. Amikor belépett a házba, Jézus megelőzte őt kérdésével: „Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kitől szednek vámot vagy adót, fiaiktól vagy az idegenektől?” „Az idegenektől” – felelte Péter. Erre Jézus így szólt: „A fiak tehát mentesek. De hogy meg ne botránkoztassuk őket, menj ki a tóra, vess horgot, és az első halat, amelyik ráakad, húzd ki! Nyisd ki a száját: találsz benne egy pénzdarabot. Vedd ki és add oda nekik értem és érted!” Mt 17,22-27

Elmélkedés

Máté evangéliumában három olyan jelenetet találunk, amikor Jézus a rá váró szenvedéseket jövendöli meg és haláláról beszél. Érdemes odafigyelnünk a tanítványok ezekre adott reakcióira. Az első jövendöléskor (vö. Mt 16,21-23) Péter apostol határozottan tiltakozik: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” (Mt 16,22). A második ilyen rövid beszédet a mai evangéliumban olvassuk: „Az Emberfiát az emberek kezébe fogják adni. Megölik őt, de harmadnapra feltámad.” Bár itt Jézus a feltámadást is megemlíti, mégis szomorúság tölti el tanítványait szavai hallatán. A szenvedések harmadik jövendölését (vö. Mt 20,17-19) követően a tanítványok arról kezdenek egymás közt tanakodni, hogy ki a nagyobb közülük, amely beszédtéma azt jelzi, hogy nem igazán értették meg Mesterük szavainak jelentését és jelentőségét.

Az apostolok tehát nem értik, hogy miként egyeztethető össze a szenvedés és a halál azzal a messiási képpel, ami az ő elképzeléseikben élt. Ők dicsőséggel eljövő és hatalommal uralkodó Messiást vártak, akinek országában ők is jelentős szerepet kaphatnak. A szenvedés gondolatával való megbarátkozás és a halál elfogadása hosszas folyamat esetükben, miként nekünk is időre van szükségünk ehhez akár másokra, szeretteinkre vonatkozóan gondolunk erre, akár saját sorunkkal kapcsolatban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Neved megvallása a te személyedhez és az általad létrehozott közösséghez, az Egyházhoz kapcsol minket. Miként az apostolok azon fáradoztak, hogy igehirdetésükkel megismertessék a te nevedet, a te személyedet az emberekkel, ugyanúgy nekünk is életünk példájával kell dicsőséget szereznünk neked. A te nevedben szeretnénk cselekedni, hogy így az üdvösség megvalósulását szolgáljuk a világban. Neved megvallásával kifejezzük, hogy az üdvösségre törekszünk.

Abban az időben: A zsidók zúgolódni kezdtek (Jézus) ellen, amiért azt mondta: „Én vagyok az égből alászállott kenyér.” Így érveltek: „Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?” Jézus azonban így szólt: „Ne zúgolódjatok egymás között. Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza – és én feltámasztom az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: Mindnyájan Isten tanítványai lesznek. Mindenki, aki hallgat az Atyára, és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha valaki is látta volna az Atyát, csak aki az Istentől van, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez az a kenyér, amely az égből szállott alá, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az égből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Jn 6,41-51

Elmélkedés

A szentmise ünnep

A csodálatos kenyérszaporítást követően Jézus hosszas tanítást ad az általa adott kenyérről, az élő kenyérről. A múlt vasárnap e beszéd kezdetét olvastuk az evangéliumban, a mai napon pedig a tanítás második részletét. Egyre világosabban kiderül számunkra, hogy e szavakat János evangélista már az utolsó vacsora eseményének ismeretében, az ott történtek fényében írja le. Jézus ezt mondja: „Én vagyok az égből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Az elmúlt vasárnapi elmélkedésben szót ejtettünk arról, hogy a szentmise és az Oltáriszentség misztérium, azaz olyan titokzatos valóság, amely által emberként találkozhatunk Istennel, egyesülhetünk vele a szentáldozásban.

Ahhoz, hogy egy találkozás létrejöjjön, két személy egymáshoz közeledése szükséges. A szentmisében is tetten érhető ez a kettős mozgás, egyrészt Isten közeledik hozzánk, másrészt mi haladunk felé. Először is nézzük meg azt, hogy miként közeledik Isten a világ, az emberek felé. Lényeges, hogy itt nem tekinthetünk el attól, hogy Isten Szentháromság. Isten közeledése úgy történik, hogy az Atya átadja nekünk a Fiút a Szentlélek által, ez a megtestesülés titka, a Fiú pedig felajánlja önmagát az Atyának, ez a keresztáldozat titka. E két titok válik jelenvalóvá újra és újra minden szentmisében. Amikor a szentmisét bemutató pap lehívja a Szentlelket a felajánlott adományokra, a kenyérre és a borra, és azok átváltoznak az Úr testévé és vérévé, akkor megismétlődik, jelenvalóvá válik Isten odaadásának csodája, az Atya odaadja magát a Fiúban, aki valóságosan jelen van az átváltoztatott kenyérben, az Oltáriszentségben, s ez a csoda a Szentlélek közreműködésének köszönhetően valósul meg.

A szentmise ünnepléséhez ugyanakkor hozzátartozik egy másik mozgás is, az ember irányultsága, közeledése Isten felé. Nem csak adományainkat, a kenyeret és a bort ajánljuk fel Istennek, hanem önmagunkat is, azaz áldozatunkat, önfelajánlásunkat Krisztus áldozatához kapcsoljuk, s ezt a mennyei Atya elfogadja.

Mivel a szentmise nem csupán az egyén, hanem a közösség találkozása is Istennel, ezért a plébániai közösség minden tagja tartsa azt fontosnak, hogy részt vegyen a közös ünneplésben, a vasárnapi szentmisén! A keresztény közösség tagjai a kezdetektől fogva a vasárnapot, az Úr feltámadásának napját kiváltságos napnak tekintették, amelyen összegyűltek a templomba, hogy közösen imádkozva emlékezzenek meg az Úr kereszthaláláról és feltámadásáról. Felidézték az utolsó vacsora eseményét és Jézus parancsa szerint elvégezték a kenyértörés szertartását, mintegy hálaadásként Istennek a megváltásért. A szentmise és a szentmisén való részvétel Istennek szenteli a vasárnapot, amely nap így egészen az egyéni és közösségi imádkozásnak, a megnyugvásnak és a pihenésnek, a lelki feltöltődésnek, a másokkal való szeretetközösség örömének szentelt nap. Aki megérti, hogy ez a nap valóban Istennek szentelt nap, az aligha fogja például bevásárlásra vagy hétköznap is elvégezhető munkára pazarolni idejét vasárnaponként.

Szenteljük a vasárnapot Istennek, szenteljük arra, hogy találkozzunk a felénk közeledő Istennel! Tegyük valóban ünneppé ezt a napot!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Az Eucharisztia a te legcsodálatosabb ajándékod számunkra. Miként a megszaporított kenyeret ajándékként adtad az éhező népnek, és ahogyan önmagad adtad táplálékként az apostoloknak az utolsó vacsorán, ugyanígy az Eucharisztiában önmagadat adod ajándékként a mennyei Atyának. Ugyanakkor a megszentelt és átváltoztatott kenyérben nekünk is adod magad. Ez a legnagyobb ajándék számunkra. Nem utasítjuk vissza barátságodat és ajándékodat, hanem örömmel vesszük magunkhoz a szentáldozáskor szent testedet, amely az örök élet kenyere.

Egy alkalommal egy ember járult Jézushoz, és térdre borulva így kérlelte őt: „Uram, könyörülj fiamon! Holdkóros szegény, és sokat szenved. Hol tűzbe esik, hol meg vízbe. Elvittem tanítványaidhoz, de nem tudták meggyógyítani.” Jézus így válaszolt: „Hitetlen és romlott nemzedék! Meddig leszek még veletek? Meddig tűrjelek titeket? Hozzátok ide a gyermeket!” Jézus ráparancsolt az ördögre, az kiment belőle, és a gyermek azonnal meggyógyult. Amikor Jézus egyedül volt, a tanítványok hozzá mentek, és megkérdezték: „Miért nem tudtuk mi kiűzni?” Ő így válaszolt: „Mert gyönge a hitetek. Bizony, mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok e hegynek itt: Menj innét amoda! – átmegy, és semmi sem lesz számotokra lehetetlen.” Mt 17,14-20

Elmélkedés

Márk és Lukács evangélista megszállottnak, Máté viszont holdkórosnak nevezi a fiút, akiről a mai napon olvasunk, s aki számára apja kér gyógyulást Jézustól. Majd pedig ő is ördögtől, gonosz lélektől megszállottnak tartja a fiút, hiszen Jézus úgy gyógyítja meg őt, hogy „ráparancsolt az ördögre és az kiment belőle.” A felsorolt tünetek alapján, amelyeket nem feltétlenül kell szó szerint értenünk, vélhetően epilepsziás betegségről van szó. Jellegzetes az apa kérése, amivel a találkozás indul: „Uram, könyörülj fiamon!” E megfogalmazás azt tükrözi, hogy hite szerint a várt gyógyulás majd Isten irgalmasságának, könyörületességének köszönhető.

Meglepődünk Jézus kijelentésén, amit akkor tesz, amikor megtudja, hogy tanítványai már próbálkoztak segíteni az apának, de nem jártak eredménnyel. Ezt mondja: „Hitetlen és romlott nemzedék!” Kár volna azzal védenünk a tanítványokat, mintha ez egy kortársaknak szóló általános kijelentés volna, hiszen a későbbiekben, amikor maguk a tanítványok érdeklődnek sikertelenségük okáról, Jézus megerősíti korábbi szavait: azért nem tudtátok meggyógyítani a fiút, mert „gyönge a hitetek.”

Ezt követően az Úr a hit jelentőségét emeli ki egy példával. A hit ugyan nem arra való, hogy áthelyezzünk egy hegyet más helyre, de a hit által mindent el lehet érni Istennél.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, te imádkoztál tanítványaidért, hogy mind az idők végéig egyek legyenek, amint te egy vagy az Atyával és az Atya veled. Nézz le, Uram, részvéttel arra a sok szakadásra, mely azok között éktelenkedik, akik tiednek vallják magukat, és vezesd haza őket abba a közösségbe, amelyet te alapítottál kezdetben: szent, katolikus, apostoli Egyházadba. Hogy amint az égben egy a szentek egysége, idelenn is csak egy legyen, szentséges neved megvallásában és dicséretében.

Abban az időben Jézus így beszélt tanítványaihoz: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya.” Jn 12,24–26

Elmélkedés

A keresztény élet a kereséssel kezdődik mindenki számára. Az igazság keresésével. Az élet céljának keresésével. Feladatunk, hivatásunk keresésével. Isten keresésével. Aztán a keresztény élet az odaadással folytatódik. Ez is mindenki esetében igaz, miként a keresés az út kezdetén. Odaadjuk magunkat, felajánljuk magunkat Isten szolgálatára. Odaadjuk magunkat másoknak, hogy emberi kapcsolataink ne mások kihasználásából álljon, hanem szeretetközösség kialakítása legyen a célja. Odaadjuk magunkat, hogy felismert és remélhetőleg Istentől kapott hivatásunkat teljesíteni tudjuk. És odaadjuk magunkat halálunkban is Istennek, mert hisszük, hogy benne újjászülethetünk. E végső odaadás egyik szép formája, amikor valaki a keresztény hitéért, Krisztushoz tartozásáért hal meg, ezt nevezzük vértanúságnak. Ez már nem adatik meg mindenkinek, aki elkötelezi magát Krisztus mellett, csak egyeseknek. A mai napon is egy ilyen személyt, Szent Lőrincet ünnepeljük, aki élete céljának a szolgálatot ismerte fel, s aki méltó lett arra, hogy hite miatt meghaljon.

Az ő áldozata és egyetlen más vértanú áldozata sem hiábavaló, hiszen Krisztus szavai szerint „ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz.”

Kész vagyok-e életemet Istennek adni, hogy neki tetsző lelki gyümölcsöket teremjek?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Vezesd, ó, Krisztus, az ifjúságot igazságban, hogy ne hagyják magukat tévútra vezetni új bálványok által, mint amilyen a magamutogató fogyasztás, a mindenáron való jólét, az erkölcsi lazaság, vagy az erőszakos tiltakozás. Hadd éljék meg inkább a te üzenetedet örömben, mely a Nyolc Boldogság üzenete, az isteni és felebaráti szeretet üzenete, az erkölcsi elkötelezettség üzenete a társadalom hiteles alakítása érdekében.

Jézus így tanított az utolsó vacsorán: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben! Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök ezzel teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket! Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint annak, aki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek. Nem mondalak titeket többé szolgának, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket; és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt. Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!” Jn 15,9–17

Elmélkedés

Nem kell kiváló emberismerőnek lennünk ahhoz, hogy valakiben meglássuk a törekvést, hogy az élet teljességére vágyik, hiszen annak sugárzását könnyen észrevehetjük. Bár sokan nem gondolkodnak el komolyan azon, hogy mi az értelme és célja életüknek. Ezt egyáltalán nem tartják fontosnak, mégis nagyon sok emberben megfogalmazódik ez a kérdés, főként akkor, amikor valaki a fiatalságból átlép a felnőtt korba. S amikor folyamatosan kibontakozik előtte élete értelme és megteszi az első lépéseket a felismert úton, rögtön feltűnnek számára az akadályok, a nehézségek is. Jó, ha ilyenkor lelki támogatást adunk egy ilyen jószándékú fiatalnak!

Jézus szavai, amelyeket a mai evangéliumban olvasunk, ilyen bátorítást jelentenek azoknak, akik Isten szolgálatára szentelik életüket. Van-e nagyobb ösztönző erő annál, minthogy szolgálatunk hátterében ott áll Krisztus irántunk való szeretete? Van-e nagyobb öröm annál, mint amit Krisztustól kapunk? Van-e lelkesítőbb annál, minthogy utánozhatjuk az Urat a szeretetben? Van-e felemelőbb annál, minthogy életünket adhatjuk barátainkért? Van-e erősebb kapcsolat annál, mint hogy maga Krisztus nevez minket barátainak és valóban azok is vagyunk?

Istenért élni és embertársainkat szolgálni csak alázattal és szeretettel lehet. Legyen ebben példaképünk Krisztus!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hálát adunk néked, Atyánk, az életért és tudásért, melyet kinyilatkoztattál nekünk a Te szolgád, Jézus által! Dicsőség néked mindörökké! Ahogyan e kenyértöredékek szét voltak szóródva a hegyeken és eggyé váltak összegyűjtve, úgy gyűljön össze egyházad királyságodban a Föld határairól! Mindenható Uralkodónk, ki mindent nevedért teremtettél, ételt és italt adtál az embereknek, hogy élvezzék, nekünk pedig lélek szerinti ételt és italt adtál, és örök életet Szolgád által. Dicsőség néked mindörökké!

Abban az időben: Jézus továbbhaladt. Tirusz és Szidon vidékére vonult vissza. És íme, jött egy arra lakó kánaáni asszony, és kiáltozva kérte: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávid fia! A lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz szellem!” Ő azonban szóra sem méltatta. Végül odamentek hozzá tanítványai, és arra kérték: „Küldd el őt, ne kiáltozzon utánunk!” Jézus kijelentette: „Az én küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” Ám az asszony odajött, és leborult előtte e szavakkal: „Uram, segíts rajtam!” Ő így válaszolt: „Nem való elvenni a gyerekek kenyerét és odadobni a kutyáknak!” Mire az asszony: „Igen, Uram, de a kutyák is esznek abból, ami lehull gazdájuk asztaláról!” Erre Jézus így szólt hozzá: „Asszony! Nagy a te hited! Legyen úgy, amint szeretnéd!” És a lánya meggyógyult még abban az órában. Mt 15,21-28

Elmélkedés

A mai evangéliumban Máté evangélista kánaáninak nevezi azt az asszonyt, aki lánya gyógyulását kéri Jézustól. Valójában ebben a korban kánaáni őslakosok már nem éltek, a zsidó gondolkodás szerint meg is érdemelték sorsukat, hiszen bűnös nép voltak. Az evangélista itt nem az asszony származását akarja megnevezni, hanem azt közli, hogy pogány származású. Ennek abból a szempontból van jelentősége, hogy Jézus küldetése nem korlátozódik az ószövetségi választott népre, a zsidóságra, hanem egyetemes módon kiterjed minden nemzetre.

Jézus először nem is válaszol, továbbhalad, mintha meg sem hallotta volna a kérést. Az asszony azonban nem távozik lemondóan vagy csalódottan, hanem megismétli kérését. Kiáltozása már a tanítványokat is zavarta, ezért ők azt kérik Mesterüktől, hogy küldje el az asszonyt, amelyet úgy kell értenünk, hogy teljesítse kívánságát és akkor majd távozik. Ekkor Jézus kijelenti, hogy küldetése csak Izrael népéhez szól. Ez a válasz, amely pontosan tükrözi a korabeli gondolkodást, első pillanatban elutasításnak tűnik, valójában azonban csak próbára akarja tenni az asszony hitét és kitartását. Az asszony rögtön megragadja a lehetőséget, végre vele foglalkozik Jézus! Most már egészen közel kerülhet Jézushoz és lába elé borulva ismétli meg kérését. Ám Jézus válasza ekkor is kitérő. S bár az asszony megsértődhetne azon, hogy kutyához hasonlítják, mégsem ezt teszi, hanem a Jézus által felhozott példát továbbgondolva erősíti meg kérését. Kitartása kivívja Jézus dicséretét és meghozza az eredményt, lánya meggyógyul.

Mennyire vagyok kitartó az imádságban?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! A te szereteted jele és eszköze szeretnék lenni. Adj nekem alázatot, hogy a hibát először mindig magamban keressem, s kész legyek elindulni a jó úton. Elsősorban nem másokon, hanem magamon szeretnék változtatni, hogy egészen olyan legyek mint te: irgalmas és megbocsátó minden emberhez. Adj nekem alázatot, amikor mások figyelmeztetnek engem és adj erőt, hogy megváltozzak! Szüntess meg minden békétlenséget és viszálykodást közösségünkben, hogy testvéri szeretetben éljünk egymással!

Amikor (a kenyérszaporítás után) mindnyájan ettek és jóllaktak, Jézus mindjárt megparancsolta tanítványainak, hogy szálljanak csónakba, menjenek át előtte a túlsó partra, miközben ő elbocsátja a tömeget. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, és ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Amikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!” Akkor átkeltek a tavon, és Genezáret földjénél értek partot. Annak a helynek a lakói felismerték Jézust, hírét vitték az egész környéken. Eléje hoztak minden beteget, és kérték, hogy legalább ruhája szegélyét érinthessék. És akik csak hozzáértek, mind meggyógyultak. Mt 14,22-36

Elmélkedés

Máté evangélista nagyon szemléletesen írja le Jézus vízen járásának történetét, amelyet talán akkor tudunk a legjobban megélni, átélni, ha képzeletben mi is beülünk az apostolok hajójába. Ellenszélben evezni a túlsó part felé meglehetősen fárasztó, össze kell szednünk minden erőnket. Ráadásul már éjszaka van, és egy amúgy is fárasztó nap van mögöttünk. Ne felejtsük el, hogy a vízen járás éppen a csodálatos kenyérszaporítás (vö. Mt 14,13-21) napjának estéjén történt, napközben tehát a kenyerek szétosztásával és a maradék összegyűjtésével volt elég tennivalója minden apostolnak. Egy rendkívül fárasztó éjszakai evezés során bizony mi is felkiáltanánk rémületünkben, ha valakit meglátnánk a víz tetején felénk közeledni. Az apostolokhoz hasonlóan mi is könnyen pánikba esnénk és aligha ismernénk fel az Urat. Ekkor halljuk meg az ő szavát: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Elképzelhetjük, hogy nem volt teljes mértékben megnyugtató az apostolok számára ez a kijelentés. Péter bizonyosságot is akar szerezni arról, hogy valóban Jézus közeledik a hajóhoz, ezért szinte vakmerő kéréssel áll elő, ő is tudjon járni a vízen. Erre képes is mindaddig, amíg nem kezd el kételkedni, akkor azonban már szükség van az Úr megmentő, szabadító erejére.

Ez a csoda is azt mutatja, hogy Jézus úr a természet erői felett, ő valóban Isten. Istenségét azoknak tárja fel, akik az Egyház hajójában utaznak és nem hagyják el e közösséget.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus, aki valóságosan jelen vagy az Oltáriszentségben! Bűneim őszinte megbánásával készülök arra, hogy veled találkozzak a szentáldozásban. Légy lelkem tápláléka, éltess engem! Abban a hitben fogadom szent testedet az átváltoztatott kenyérben, hogy titokzatos testednek, az Egyháznak tagja vagyok. Szüntess meg a keresztények között minden széthúzást, hogy testvéri szeretetben éljünk egymással. Annak reményében veszem magamhoz szent testedet, hogy elvezetsz az örök életre.

Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, készítek itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította el őket, és a felhőből egy hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket, és ezt mondta: „Keljetek fel és ne féljetek!” Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad!” Mt 17,1-9

Elmélkedés

Urunk színeváltozásának ünnepe van a mai napon, s ennek megfelelően ezt az eseményt olvassuk az evangéliumban. Nem lehet Jézus minden tanítványa tanúja ennek a különleges eseménynek, de még az apostolok sem mindannyian. Csupán a három kiválasztott apostol, Péter, Jakab és János megy fel Jézussal a hegyre. A színeváltozást jelképes szavakkal írja le az evangélista: Jézus „arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény.” Azt jelzik a kifejezések, hogy Jézus feltárja előttük istenségének titkát, megmutatja számukra legalább egy kis időre isteni dicsőségét. Az isteni dicsőségben ragyogó Krisztussal az ő feltámadása után fognak majd találkozni újra a kiválasztottak, de addig hallgatniuk kell látomásszerű élményükről.

A leírás több eleme is azt jelzi, hogy isteni kinyilatkoztatásról van szó. A színeváltozás egy hegyen történt, amelyet Máté evangélista nem nevez meg. A hegy mindig Isten jelenlétének a helye, ahol megmutatja, feltárja magát az embereknek, gondoljunk csak arra, hogy a szövetségkötéskor Isten a Sínai-hegyen adta törvényeit Mózesnek, illetve a választott népnek. A felhő szintén Isten jelenlétét jelzi, hiszen a bibliai hagyományban többször is előfordul, hogy Isten felhőből szól az ő szolgáinak, amely felhő elrejti őt. A színeváltozáskor elhangzó mennyei hang megismétli, ami Jézus megkeresztelkedésekor is elhangzik: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!”

Az esemény üzenetét így foglalhatjuk össze: Ha Jézusra hallgatva készek vagyunk felvenni és hordozni életünk keresztjét, akkor dicsőségében is részesedni fogunk a feltámadás által.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te az alázatos, bizakodó, gyermeki lelkületet állítod elénk példaként, s ezzel megmutatod számunkra az utat, a lehetőséget, amely az üdvösségre vezet. Nem másokhoz akarjuk magunkat hasonlítani, hanem arra törekszünk, hogy Isten szemében növekedjünk, az ő akarata szerint éljünk. Az Atya által számunkra kijelölt úton szeretnénk járni, miként te is neki engedelmeskedtél keresztutadon. Isten dicsőségét szeretnék szolgálni szavainkkal, tetteinkkel és egész életünkkel. Taníts bennünket a gyermeki bizalomra! Taníts minket keresztünk hordozására!

Abban az időben: Amikor a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?” „Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek – őt ugyanis az Atya igazolta.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.” De ők így folytatták: „Hát te milyen csodajelet teszel, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.” Jézus erre így szólt: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi égi kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt az égből, és aki életet ad a világnak.” Erre így szóltak hozzá: „Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” „Én vagyok az élet kenyere – felelte Jézus. – Aki hozzám jön, többé nem éhezik, és aki bennem hisz, soha nem szomjazik.” Jn 6,24-35

Elmélkedés

Az élő kenyér

Egy mesterségét szerető, a kenyeret modern gépek helyett inkább kézzel dagasztó pék mondta: „Az igazi kenyérnek lelke van, az igazi kenyér élő.” Mit akart ezzel kifejezni? Ha a lisztet és a vizet egymás mellé letesszük, akkor akármeddig állhatnak, semmi nem változik, nem lesz belőlük kenyér. Ha viszont a lisztet és a vizet összekeverjük, élesztőt adunk hozzá, akkor élet lesz belőle. Ezzel az élettel fogyaszthatóvá tesszük az ember számára emészthetetlen gabonát. Nemcsak életet teremtünk, de enni is adunk az embereknek. A kenyér készítéséhez nélkülözhetetlen az ember munkája.

Istennel való találkozásainkkal kapcsolatban is elmondható valami hasonló. Az ember bemegy a templomba, ahol jelen van Jézus Krisztus az Oltáriszentségben. Olyan ez, mint amikor letesszük egymás mellé a lisztet és a vizet. Egy helyen, egy térben van jelen Isten és az ember, egymás közelében, de ettől még nem történik semmi. És akkor most logikusan az következne, hogy az embernek tennie kell valamit, hogy elinduljon az élet, élővé váljon a kapcsolat, valóban létrejöjjön a találkozás, de lehet, hogy mégsem történik semmi. Az ember imádkozik, előterjeszti kéréseit vagy éppen hálát ad, de lehet, hogy megragad csupán a szavak szintjén, ennél több nem történik. Ebben a helyzetben valójában akkor kezd el élővé válni a kapcsolat, ha Isten kezd el tevékenykedni és az ember meghallja az ő szólítását, és ekkor következik az ember tevékenysége, munkája. Tulajdonképpen még a szentmisén is ez zajlik le. Van ember, aki bemegy a templomba, részt vesz a misén, az Úr Jézus is jelenválóvá válik, de mégsem történik kettőjük között semmi, mert az embert nem érinti meg az Úr jelenléte.

Azért van ez így, mert van valami titokzatos a szentmisében. Az egyházi szóhasználat szerint misztériumról, titokról beszélünk. A szentmise elején a miséző pap lelkiismeretvizsgálatra és bűneink megbánására hív minket, hogy „méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait.” Az átváltoztatás után a pap az átváltoztatott kenyérre és borra, Krisztus testére és vérére vonatkozóan mondja: „Íme hitünk szent titka.” Az ember számára megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan titokról, de mégis igazságról van itt szó. Olyan dologról, amit nem értünk meg a teljes valóságában. Feltárul számunkra valami a titokból, megsejthetünk belőle sok mindent, de mégis rejtve marad annak teljes mélysége. A szentmisére vonatkozóan azért rendkívül pontos a misztérium kifejezés, mert egy valóságos esemény, amelyben Isten a kezdeményező, mégpedig olyan esemény, amely találkozást biztosít az ember számára Istennel. A szentmise eseményében megünnepeljük továbbá Krisztus húsvéti misztériumát, az ő megváltó halálát és feltámadását, amelynek köszönhetően válik lehetőség számunkra az Istennel való kiengesztelődésre és találkozásra. E találkozás a szentáldozásban valósul meg.

Az evangéliumban arról olvastunk, hogy a csodálatos kenyérszaporítás után Jézus az élő kenyérről kezd el tanítani, a kenyérről, amelyet ő ad. Az emberek megsejtenek valamit abból a titokból, amiről az Úr beszél, ezért így fordulnak hozzá: „Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Jó volna, ha mi is minden alkalommal azzal a vággyal indulnánk a szentmisére, hogy az Úr adjon nekünk élő kenyeret, adja nekünk önmagát az átváltoztatott kenyérben!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Az Eucharisztia ünneplésén, a szentmisén való jelenlétünk alkalmat ad arra, hogy részesedjünk a te áldozatodból és feltámadásodból. A szentáldozás által közösségre lépünk, egyesülünk veled, ugyanakkor lelki közösségre lépünk embertársainkkal is, mert mindannyian az egy kenyérből, a te szent testedből részesülünk. Hisszük, hogy ha a te szent testeddel táplálkozunk, eljuthatunk az örök életre.

Amikor Heródes Antipász, a negyedes fejedelem meghallotta a Jézusról szóló híreket, azt mondta szolgáinak: „Ez Keresztelő János: ő támadt fel a halálból, azért van ilyen csodatevő ereje.” Heródes ugyanis annak idején elfogatta Jánost, bilincsbe verette és börtönbe vetette Heródiás miatt, aki fivérének, Fülöpnek a felesége volt. János ugyanis figyelmeztette: „Nem szabad őt feleségül venned!” Heródes emiatt ki akarta végeztetni Jánost, de félt a néptől, mert prófétának tartották őt. Amikor Heródesnek születésnapja volt, Heródiás leánya a vendégek előtt táncolt. Ez nagyon megtetszett Heródesnek, ezért esküvel ígérte, hogy bármit is kér, megadja neki. A leány, mivel anyja már előre kioktatta, így szólt: „Add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” Erre a király elszomorodott, de esküje és a jelenlevő vendégek miatt megparancsolta, hogy adják oda neki (Keresztelő János fejét). Erre elküldvén lefejeztette Jánost a börtönben. Fejét elhozták egy tálon, és odaadták a leánynak; ő meg elvitte anyjának. Akkor János tanítványai eljöttek, elvitték a holttestet, és eltemették. Majd felkeresték Jézust, és mindezt hírül adták neki. Mt 14,1-12

Elmélkedés

Az események menetét Máté evangélista megszakítja, mégpedig azért, hogy ismertesse Keresztelő János halálának körülményeit. Erre az ad alkalmat, hogy a helyi uralkodó, Heródes tudomást szerez Jézus jelenlétéről és különleges tetteiről, és azt gondolja, hogy az általa kivégeztetett Keresztelő János támadt fel a halálból. Heródes furcsa vélekedése ugyanarról árulkodik, mint a názáretiek botránkozása: nincsenek tisztában azzal, hogy ki Jézus.

Keresztelő János helytelenítette Heródes törvénytelen házasságát, ami az uralkodónak nem tetszett, ezért börtönbe vetette, majd később kivégeztette. A történet elismerően szól Jánosról, akit a nép prófétának tartott. János az igazság kimondója, a tiszta erkölcsiség képviselője, aki a hatalmi erőszak áldozata lett. János kivégeztetésével úgy tűnik, hogy a gonoszságtól sem visszariadó hatalmi önkény győzedelmeskedett az igazság képviselője felett. És úgy tűnik, hogy az igazságot kimondó embert el lehet hallgattatni. A gonosz győzelme azonban nem végleges, és ezt majd Jézus feltámadása fogja végérvényesen bizonyítani.

Az evangélista arról is beszámol, hogy amikor Keresztelő János haláláról hírt visznek Jézusnak, ő jobbnak látja más vidékre menni. Természetesen ez nem a félelem jele a részéről, hiszen még nem jött el az ő órája.

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Tisztán látjuk, hogy korunkban milyen nagy szükség van evangéliumod jó magjára, amely termést hozhat az emberi szívekben. Támogass és lelkesíts bennünket, hogy ne féljünk tanúságot tenni a te tanításodról és a te személyedről, hiszen benned mindenki felismerheti az Igazságot. Segítsd munkánkat és szolgálatunkat, hiszen minden növekedés egyedül neked köszönhető!

Tanító körútján Jézus az ő városába, Názáretbe érkezett, és ott tanított a zsinagógában. Hallgatói csodálkoztak, és így beszéltek róla: „Honnan van ennek a bölcsessége és csodatevő ereje? Hát nem az ács fia ez? És nem Mária az anyja? Nemde Jakab, József, Simon és Júdás az (unoka)fivérei? És nem itt élnek-e közöttünk az (unoka)nővérei is? Honnét vette hát mindezt?” És csak botránkoztak rajta. Jézus erre így szólt: „Sehol sem becsülik kevesebbre a prófétát, mint szülőföldjén és otthonában.” Hitetlenségük miatt nem is művelt ott sok csodát. Mt 13,54-58

Elmélkedés

Az Isten országáról szóló példabeszédek, amelyeket az elmúlt napokban olvastunk, a Genezáreti-tó környékén hangzottak el. A mai evangéliumi résztől kezdődően megváltozik az események helyszíne, visszatér abba a városba, ahol nevelkedett, Názáretbe. Minden bizonnyal ekkorra már elismert tanítónak számított, amelyet az a tény bizonyít, hogy engedik a zsinagógában tanítani, senkinek sincs ez ellen kifogása. Beszédét, írásmagyarázatát Máté evangélista nem írja le, de Lukács evangéliumából tudjuk, hogy arról tanít, hogy az ő személyében teljesedtek be a messiásról szóló prófétai jövendölések. Máté megelégszik azzal, hogy tanításának hatását rögzíti: a hallgatóság elcsodálkozott Jézus bölcsességén. Ez a csodálkozás azonban nem feltétlenül jelenti bölcsességének vagy isteni erejének elismerését, hanem inkább értetlenség a názáretiek részéről. Nem értik, hogy az a Jézus, aki az ő körükben nőtt fel, s akinek jól ismerik családját, hogyan képes ilyen újszerű módon tanítani. Csodálkozásuk végül botránkozásba fordul. Az ő elképzeléseikbe éppen Jézusról és családjáról való korábbi ismereteik miatt nem fér bele az, hogy ő a Messiás.

Az evangélista keserűen jegyzi meg, hogy hitetlenségük miatt Jézus nem tudott körükben csodákat tenni. A csoda minden esetben Isten irgalmának megnyilvánulása az ember életében, de aki hitetlenül elutasítja Isten küldöttét, annak a javára nem történik csoda.

Imádság

Urunk, Jézus, készséges szívvel hallgatjuk szavadat, amellyel követésedre hívsz minket. Nem akarunk süketként viselkedni, mint akik nem hallják, nem értik szavadat. Keressük saját boldogságunkat és mások életét is boldogabbá szeretnénk tenni. Add, hogy szavadban felismerjük az örök életre vezető igazságot! Erősíts minket, hogy mindig veled éljünk, veled járjuk életünk zarándokútját, s végül megérkezzünk az Atya örök országába.

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „A mennyek országa olyan, mint amikor a hálót a tengerbe vetik és az mindenféle halat összefog. Mihelyt megtelik, a partra vonják, és nekiülve kiválogatják: a javát edényekbe rakják, a hitványát pedig kidobják. Így lesz a világ végén is. Kivonulnak az angyalok, a gonoszokat elválasztják az igazaktól és tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Értitek-e mindezt?” „Igen!” – felelték. Erre így folytatta: „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országáról szóló tanításban, olyan, mint a családapa, aki kincseiből régit és újat vesz elő.” Amikor Jézus befejezte példabeszédeit, más helyre ment onnét. Mt 13,47-53

Elmélkedés

Az Isten országáról szóló példabeszédek sorozatát a halászhálóról szóló példázat zárja. Mondanivalójában hasonló a jó magról és a konkolyról szóló példázathoz. Ennél a példánál is arról van szó, hogy a krisztusi közösségben jók és rosszak egyaránt élnek, akiket majd Isten az utolsó ítéleten fog egymástól elválasztani. Isten tehát senkit nem zár ki országából, mindenki meghívást kap, és majd az idők végén derül ki, hogy ki élt helyesen ezzel a lehetőséggel.

Mind a hét példabeszéd közös vonása az egyetemesség, a mindenkihez szóló üzenet és meghívás. Isten minden embernek felajánlja kegyelmét, felajánlja, hogy szeretetében éljen. Parancsai által Isten kijelöli, pontosan megmutatja az utat, amelyen eljuthatunk hozzá, és megad minden kegyelmi segítséget, hogy ezen az úton valóban eljussunk hozzá. Érdemes újra és újra elolvasnunk ezeket a példabeszédeket, hiszen megerősítenek bennünket az üdvösségre való törekvésben. Érdemes időnként megvizsgálnunk életünket, hogy az valóban Krisztus tanításának megfelelő-e. A végső ítéletet, amely majd a jövőben bekövetkezik, azért érdemes szem előtt tartanunk, hogy a jelenben távol tartsuk magunkat a rossztól és igyekezzünk jócselekedetekkel érdemeket szerezni. Isten országának titkát megérteni és befogadni mindennél értékesebb kincs a számunkra!

Imádság

Ó Jézus, te mindenkinek egyforma nagylelkűséggel felajánlod szavadat és tanításodat. Ahogy a magvető nem tesz különbséget a földre vonatkozóan, hanem egyszerűen mindenütt vet, éppúgy te is egyformán intézed tanításod a gazdaghoz, a szegényhez, a bölcshöz, a tudatlanhoz, a buzgóhoz, a lustához, a bátorhoz és a gonoszhoz. Megkülönböztetés nélkül beszélsz mindenkihez. Add, Uram, hogy tanításodat figyelemmel hallgassam és állandóan eszemben tartsam, s erővel és bátran megvalósítsam.