Napi evangélium

Abban az időben így szólt Jézus: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.” Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél. Jézus ezért így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.” Jn 10,1-10

Elmélkedés

Jézus tanításának egyik jellegzetessége, hogy példabeszédeket használ, hasonlatokkal világítja meg mondanivalóját. A tapasztalat szerint hallgatósága így könnyebben megérti üzenetét. Különösen szükség van e képes beszédre, amikor önmagáról, származásáról és küldetéséről beszél. Hogyan tudja megértetni a néppel, hogy ő Isten, bár emberi valóságában látják őt? Hogyan tudja elfogadtatni, hogy a mennyei Atya küldötte? Hogyan tudja meggyőzni őket, hogy ő valóban Isten Fia?

A mai evangéliumi részletben néhány hasonlatot foglal össze János evangélista, aki egyben azzal indokolja Jézus hasonlatokban gazdag beszédmódját, hogy az emberek különben nem értették volna meg őt. A beszédben a kapun bemenő pásztorról és a nyájhoz más módon közeledő tolvajról van szó, illetve arról, hogy a juhok csak a pásztor hangját követik, az idegentől elfutnak. Jézus azt állítja magáról, hogy ő a jó pásztor, őt érdemes követni. Saját tanítását ilyen módon megkülönbözteti az írástudók tanításától, jelezvén, hogy ez utóbbiakat nem érdemes követni.

Jézus hangját akkor ismerem, ha rendszeresen hallgatom őt, olvasom tanítását. Hangját akkor követem, ha megtartom tanítását és a tőle megismert igazság szerint élek. Van-e bennem hit, hogy őrá bízzam életemet?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus Krisztus, hiszem, hogy igaz Isten és igaz ember vagy. Te vagy az isteni út, mely végtelen biztonsággal hidalja át azt a szakadékot, amely elválaszt engem az Istenségtől. Hiszem, hogy szent emberséged tökéletes és oly hatalmas, hogy engem nyomorúságaim, hiányaim és gyarlóságaim ellenére el tud vezetni oda, ahol te magad vagy: az Atya keblére. Add, hogy hallgassak szavadra, kövessem példádat, és soha el ne szakadjak tőled.

Abban az időben Jézus így szólt: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem a sajátjai, otthagyja a juhokat, és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, – mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy nyáj lesz és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.” Jn 10,11-18

Elmélkedés

Az apostolok módján

Egyházunk minden esztendőben húsvét 4. vasárnapján a Papi és szerzetesi hivatások világnapját tartja. Ezen a napon minden pap hálát ad Istennek azért, hogy megkapta a papi hivatás ajándékát, és helyénvaló az is, ha a hívek hálát adnak Istennek azért, hogy a papok személyében jó pásztorokat küld az ő vezetésükre. A papság lényegét így is megfogalmazhatjuk: Krisztust követni az apostolok módján. Nincs ugyan személyes fizikai kapcsolat az Úrral, de van lelki kapcsolat. A pap azt vállalja, hogy a maga korában Krisztust követi, mégpedig úgy, ahogyan egykor az apostolok tették.

Ez a megfogalmazás azért helyes, mert benne rejlik, hogy minden ifjút Krisztus hív meg az ő követésére és szolgálatára. Hogyan is történt egykor ez a meghívás, kiválasztás? Ezt olvassuk Márk evangéliumában: „Jézus fölment a hegyre, és magához hívta, akiket kiválasztott. A választottak csatlakoztak hozzá, tizenkettőt választott ki, hogy társai legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az evangéliumot” (Mk 3,13-15). Nem személyes ambícióból vagy buzgóságból született meg egykor az apostoli testület, azaz nem a leendő apostolok jelentkeztek egy új feladatra, mert úgy érezték, hogy többre is képesek, minthogy éveken keresztül vándoroljanak mesterükkel. És arról sincs szó, hogy Jézus egy toborzó beszédet tartott volna sok-sok tanítványának ismertetve, hogy milyen új küldetést gondolt ki, aztán bárki szabadon jelentkezhetett, aki erőt érzett magában. Jézus személyes kezdeményezése a meghívás és ebben senki nem befolyásolhatja őt. Napjainkban is ugyanígy történik a meghívás.

Abban az időben azért választotta ki az apostolokat, hogy „társai legyenek.” Az apostoli és a papi hivatás lényeges elemével találkozunk itt. Jézus sok időt fordított arra, hogy a kiválasztottak megismerjék személyét és elsajátítsák életmódját. Az volt a szándéka, hogy ő és az általa kiválasztottak között közösség és barátság alakuljon ki. Soha nem tekintett úgy tanítványaira, mintha szolgák lettek volna, nem várta azt, hogy kiszolgálják. Barátainak tekintette őket, akikkel megosztotta életét. Amikor valaki felismeri és elfogadja a papi hivatást, akkor elkezdi tanulmányait a papnevelő intézetben. Ezek az évek olyanok számára, mint az a három esztendő, amíg az apostolok együtt voltak Jézussal. A papságra való felkészülés ezt jelenti: még jobban megismerni és még jobban megszeretni Jézust.

A papságra készülő személynek az évek során egyre jobban magára kell ölteni Krisztust, egész személyiségét át kell adnia az Úrnak. Tudatosítani kell magában, hogy mindazok a szent cselekmények, amelyeket végezni fog, azt Krisztus nevében teszi, aki meghívta őt, hogy munkatársa legyen a kegyelem közvetítésében. Szolgálata csak akkor lesz eredményes és lelkiekben gyümölcsöző, ha benne meglátják, megtapasztalják a hívek az Úr jelenlétét.

Még egy dolgot meg kell említenünk, amit a papságra készülő fiatalnak el kell sajátítania: Krisztust kell keresnie és látnia az emberekben. A pap nap mint nap találkozik az emberekkel, a rábízott hívekkel, akikben fel kell ismernie Krisztust. Szolgálatát akkor fogja igazi alázattal és buzgósággal végezni, ha meglátja az emberekben az Urat és szeretettel fordul feléjük.

Jézus egykor ezekre a dolgokra tanította apostolait, és ezeket kéri azoktól is, akiket napjainkban hív a papi szolgálatra. Kérjük őt, hogy hívjon és küldjön olyan fiatalokat, akik nagylelkűen ajánlják fel neki önmagukat és életüket. Az apostolok meghívása jól bevált, hiszen általuk és utódaik által él és növekszik immár kétezer esztendeje az Egyház. Kérjük Jézust, hogy ma is hívjon olyanokat, akik az apostolok módján követik őt.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jó Pásztorunk, Jézus Krisztus! Miként egykor kiválasztottad az apostolokat és elküldted őket, hogy a te nevedben tanítsanak és csodákat tegyenek, úgy napjainkban is hívj magadhoz fiatalokat, akik téged és szeretetedet megismerve indulhatnak a világba. Küldj az evangélium hirdetésére, valamint isteni titkaid és csodáid közvetítésére papokat, akik életüket egészen neked szentelik! Add, Urunk, hogy elfogadják és hűséggel teljesítsék hivatásukat mindazok, akiket a papságra vagy a szerzetesi életre kiválasztasz. A te szereteted alakítsa át szívüket, hogy képesek legyenek embertestvéreiknek továbbadni a te jóságodat, irgalmadat és szeretetedet!

Abban az időben, amikor Jézus Kafarnaumban az élet kenyeréről beszélt, tanítványai közül, akik (szavait) hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd ez. Ugyan ki hallgatja?” Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szól hozzájuk: „Ez megbotránkoztat titeket? Hát ha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A Lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit. A szavak, amelyeket nektek mondok, Lélek és élet. De vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, hogy kik nem hisznek benne, és hogy ki fogja őt elárulni. Aztán így folytatta: „Ezért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya meg nem adja neki.” Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele. Jézus ezért a tizenkettőhöz fordult: „Ti is el akartok menni?” Simon Péter ezt válaszolta neki: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.” Jn 6,60-69

Elmélkedés

Az elmúlt napok folyamán Jézusnak az élő kenyérről mondott beszédét olvastuk az evangéliumban. Beszédében saját testéről és véréről, mint táplálékról beszélt, amely az örök élet feltétele. Ennek folytatásaként a mai részlet a tanítványok reakcióját írja le. Vannak, akik nem értik Jézus szavait. Mások megbotránkoznak a hallottakon. Nem a Jézussal vitázó farizeusok és írástudók ők, akik igyekeznek belekötni tanításába, hanem Jézus tanítványai. Az Úr tanítványai között is vannak, akik botrányosnak tartják kijelentéseit, nem értik azokat.

Jézus szavainak megértése ugyanis hitet kíván. Jól tudja, hogy bár sokan kíváncsiak csodáira és szívesen hallgatják őt, nem mindenki hisz benne, nem mindenki hiszi, hogy ő az Isten küldötte. Amikor Jézus nyíltan beszél arról, hogy egyesek nem hisznek benne és lesz, aki el fogja őt árulni, akkor többen elhagyják őt, nem maradnak tanítványai. Ők „kemény beszédnek” tartják az elhangzottakat, ezért visszahúzódnak és távoznak.

Távozásukat követően Jézus az apostolokhoz fordul, és szándékukról kérdezi őket: vajon ők is el akarnak menni vagy kitartanak mellette? Péter apostol a többiek nevében is megvallja, hogy Jézussal maradnak: „Kihez mennénk Uram? Az örök élet igéi tenálad vannak” (Jn 6,68). János evangélista bizonyára az Egyház közösségében hűségesen megmaradók vigasztalására és erősítésére írja le ezt a vallomást. Erősítsen minket is Péter hitvallása, és ösztönözzön személyes hitvallásra!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk! Fiad, Jézus Krisztus vállalta a kereszt súlyát. Odaadta értünk az életét. Taníts meg minket, Istenünk, hogy mindennapjainkban készségesen vállaljuk az áldozatot. Nem beletörődést, hanem tudatos vállalást kívánsz tőlünk. Add, hogy életünket Krisztus szerint alakíthassuk. Add, hogy életünket értelmesen tudjuk leélni. Add, hogy feladatainkat készséggel vállalhassuk.

Amikor Kafarnaumban Jézus az élet kenyerének mondta önmagát, vita támadt a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” – kérdezték. Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem ugyanis valóban étel és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez a mennyből alászállott kenyér. Nem az, amelyet atyáitok ettek, és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él.” Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában. Jn 6,52-59

Elmélkedés

Jézus eucharisztikus beszéde folytatódik a mai evangéliumban, amelyet a csodálatos kenyérszaporítás után mondott. A tanítás legfontosabb, legtitokzatosabb kijelentése az, hogy a kenyér, amelyet ad, az ő valóságos teste. A hallgatóság nem érti Jézus szavait, mert még sohasem hallottak olyanról, hogy egy ember teste a másik ember számára étel legyen. A törvényt jól ismerő írástudók e tanítást hallva kérdezik meg Jézustól, „hogyan adhatja saját testét eledelül?” Válaszában Jézus megerősíti, hogy az ő teste valóban étel és az ő vére valóban ital. Kijelentését azok értik, akik hisznek istenségében, s nem csupán egy embert látnak benne.

Félreérthetetlen, amit Jézus mond: az Oltáriszentségben jelenlévő testét ennünk kell és vérét innunk kell. Az Oltáriszentség tiszteletével kapcsolatban sok szép vallási hagyományunk van. Gondolhatunk a körmenetekre, amelyeket úrnapján vagy húsvétkor tartunk, de a szentségimádásra is az Oltáriszentség előtt. Bár Jézus nem parancsolta meg, hogy ilyeneket tartsunk, mégis helyes, ha ragaszkodunk ezekhez a hitünket erősítő szertartásokhoz. Azt viszont kifejezetten kérte, megparancsolta, hogy „vegyétek és egyétek” és „vegyétek és igyátok.” Az Istennel való egyesülés teljessége az, amikor szent testét magunkhoz vesszük. Éljünk a szentáldozás lehetőségével! Az Eucharisztia titok számunkra, amelyet talán akkor érthetünk meg, ha nem csupán hisszük Jézus jelenlétét, hanem valóban vele táplálkozunk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható uralkodónk, ki mindent nevedért teremtettél, ételt és italt adtál az embereknek, hogy élvezzék, nekünk pedig lélek szerinti ételt és italt adtál, és örök életet Szolgád által! Mindenekelőtt azért adunk hálát néked, mert hatalmas vagy! Dicsőség néked mindörökké!

A kenyérszaporítás utáni napon Jézus így szólt a sokasághoz: „Senki sem jöhet hozzám, ha nem vonzza az Atya, aki küldött engem. Én feltámasztom őt az utolsó napon. A prófétáknál ezt olvassuk: „Mindnyájan Isten tanítványai lesznek.” Mindaz, aki hallgat az Atyára, és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki. Csak aki Istentől való, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, és mégis meghaltak. Itt a mennyből alászállott kenyér, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adni fogok, az én testem a világ életéért.” Jn 6,44-51

Elmélkedés

A kenyérszaporításkor Jézus földi kenyeret adott az embereknek. Ezt követően a mennyei kenyérről beszél, amely lelki táplálék. A hallgatóság elcsodálkozott, amikor Jézus kijelentette, hogy ő az örök élet kenyere, és az ő teste valóban táplálék. Az Úr szavai nagycsütörtökön, az utolsó vacsorán valósultak meg első alkalommal. Azóta az általa mondottakat és tetteket megismételve minden szentmisében valóságosan megjelenik az átváltoztatott kenyérben és borban.

Az Oltáriszentséggel kapcsolatban kettős feladatunk van. Egyrészt hinnünk kell, hogy az Eucharisztia valóban Krisztus teste, másrészt táplálkoznunk kell ezzel a kenyérrel. Ebből a kenyérből él és táplálkozik az Egyház s minden hívő, aki az Egyházhoz, a krisztusi közösséghez tartozik.

A szentmisében az átváltoztatást követően hitünk szent titkának nevezzük az Oltáriszentséget. Titokzatos a történés, amikor a miséző pap szavára a kenyér az Úr testévé, a bor az ő vérévé változik át, de titokzatos a mi Urunk jelenléte is az átváltozott kenyérben és borban. Mindezt nem láthatjuk, hanem hittel tudjuk elfogadni, itt az emberi ész és értelem, az emberi érzékelés korlátokba ütközik. Az átváltoztatásban az Egyház hite fogalmazódik meg, amely magába foglalja az én személyes meggyőződésemet, hitemet arról, hogy Krisztus valóságosan jelen van az Oltáriszentségben.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, te imádkoztál tanítványaidért, hogy mind az idők végéig egyek legyenek, amint te egy vagy az Atyával és az Atya veled. Nézz le, Uram, részvéttel arra a sok szakadásra, mely azok között éktelenkedik, akik tiednek vallják magukat, és vezesd haza őket abba a közösségbe, amelyet te alapítottál kezdetben: szent, katolikus, apostoli Egyházadba. Hogy amint az égben egy a szentek egysége, idelenn is csak egy legyen, szentséges neved megvallásában és dicséretében.

Kafarnaumban így tanította Jézus a sokaságot: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik soha. Megmondtam nektek: Bár láttok engem, mégsem hisztek. Minden, amit az Atya nekem ad, hozzám jön. Aki tehát hozzám jön, nem utasítom el. Nem azért jöttem le a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Aki pedig küldött, annak az az akarata, hogy semmit el ne veszítsek abból, amit nekem adott, hanem feltámasszam az utolsó napon. Atyám akarata az, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, és én feltámasztom az utolsó napon.” Jn 6,35-40

Elmélkedés

Jézus tanításának helyszíne Kafarnaum, beszéde a kenyérszaporítás után hangzik el az általa adott élő kenyérről. A hallgatóság az ószövetségi idők mannájára, az Isten által adott kenyérre gondolt, ami a pusztai vándorlás során táplálékot jelentett a népnek. A zsidók számára ez a csoda meghatározó esemény volt, ezért gondolataikban keresték a kapcsolatot azzal a kenyérrel, amit Jézustól kaptak az előző napon, a kenyerek megszaporításakor.

Mi már másként értjük az Úr szavait, hiszen a kenyérről mondott beszédének minden kijelentését már az Oltáriszentségre vonatkoztatjuk. Jézus a következőket mondja: „aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik soha” (Jn 6,35). E helyen már nem a földi táplálékra gondol, hanem a lelkire, és mi is az élő kenyérre gondolunk, az Eucharisztiára, Krisztus szent testére.

Jézushoz menni azt jelenti, hogy hittel elfogadom őt, egyesülök vele. Ez a lelki kapcsolat, a vele való egyesülés a szentáldozásban jön létre. Az Oltáriszentségben Krisztus testének vétele mindig arra a szeretetre emlékeztet minket, amit az Úr vállalt értünk. Krisztus szüntelenül találkozni akar velünk, hozzánk jön, s azt kéri, hogy mi hozzá menjünk. A szentmisében önmagát, testét és vérét adja nekünk az átváltoztatott kenyérben és borban, amikor pedig magamhoz veszem őt, akkor önmagamat adom át neki teljesen.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Sokszor nem szavakkal válaszolsz kérdéseinkre, hanem csendesen átölelsz bennünket, amikor hozzád fordulunk. Életünk során mindig érezhetjük jelenlétedet és segítségedet. Add, hogy a bajban és a veszélyben soha ne essünk kétségbe, hanem mindig hozzád forduljunk! Add, hogy ne féljünk, ha veszélyben van az életünk, csak higgyünk az örök életben! Mert örök életünk és üdvösségünk nem lehet veszélyben, ha veled élünk és veled halunk meg. Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!

Abban az időben, amikor Jézus az örök élet kenyeréről beszélt, így szóltak hozzá a tömegből: „Hadd lássuk, milyen csodát művelsz, hogy higgyünk neked! Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az írás mondja: Égből való kenyeret adott enni nekik.” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom nektek; nem Mózes adott kenyeret az égből, hanem Atyám adja az igazi mennyei kenyeret. Az az Isten kenyere, amely leszállt a mennyből, és életet ad a világnak.” „Uram – kiáltották –, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Jézus így válaszolt: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik sohasem.” Jn 6,30-35

Elmélkedés

Az ószövetségi időkben az Egyiptomból való szabadulás után, a pusztai vándorlás idején az Istentől kapott manna az életet jelentette a választott népnek, ez volt szinte egyetlen táplálékuk a pusztában, enélkül éhen haltak volna. Isten pedig a manna révén megmutatja, hogy gondoskodik övéiről, az ő népéről.

Erre a múltbeli csodára emlékeztette az embereket a Jézus által tett csoda, a kenyérszaporítás, de ez mégsem volt elég számukra, hanem újabb jelet követelnek, amely alapján hihetnek Jézusban. Jelet akarnak látni, amely igazolja, hogy valóban ő a Messiás. Milyen szándék lehet kérésük hátterében? Ha jó szándékú volt a kérés, akkor tényleg hinni akartak. Ha viszont rossz szándékkal kérték ezt, akkor bizonyára próbára akarták tenni Jézust és abban bíztak, hogy nem tud újabb csodát tenni. Talán ez utóbbi a valószínűbb, hiszen Jézus nem teljesíti a kérésüket. Ennek az lehet az oka, hogy ő nem a csodaváró emberi elvárásoknak akar megfelelni, hanem mindig a mennyei Atya akaratát teljesíti, valamint messiási kilétét még nem akarja felfedni.

Jézus elutasítja a kérést, de tanítást ad a mennyei kenyérről, amelyet az Atya ad az embereknek. Ez a kenyér ő maga, az ő valóságos teste, amelyet az Oltáriszentségben vehetünk magunkhoz, mint az élet és az örök élet táplálékát. Az egykori manna előképe az élő kenyérnek, az Oltáriszentségnek. Ha Krisztus testével táplálkozunk, akkor eljutunk az örök életre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hála neked, szentséges Atyánk, mert megadod nekünk, hogy látható szentélyt építsünk, mely Isten és ember kegyelmi kapcsolatának csodálatos jelképe és színhelye: ide várod jóságos szívvel az élet zarándokútját járó népedet. Híveidből is itt építesz magadnak élő templomot, és itt gyarapítod világszerte elterjedt Egyházadat, hogy Krisztus titokzatos testévé váljék, és mennyei Jeruzsálemmé legyen végül, mint valóra vált béke-látomás. Ezért szentjeid boldog seregével együtt a dicsőség templomában magasztalunk téged.

A csodálatos kenyérszaporítás utáni napon a Genezáreti-tó túlsó partján maradt népnek eszébe jutott, hogy csak egy bárka volt ott. Tudták, hogy Jézus nem szállt a bárkába tanítványaival; tanítványai ugyanis egyedül hajóztak el. Közben Tibériásból több bárka jött a hely közelébe, ahol az Úrtól megáldott kenyeret ették. Amikor tehát a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?” „Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, – őt ugyanis az Atya igazolta.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.” Jn 6,22-29

Elmélkedés

A kenyérszaporítás után az emberek így fordulnak Jézushoz: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” (Jn 6,28). Ehhez hasonlót kérdezett az az ifjú, aki egy alkalommal Jézussal találkozott: „Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Mt 19,16). Jól tesszük, ha mi is megkérdezzük: Mit kell tennem az üdvösség, az örök élet elnyerése érdekében? Nem mindegy, hogy kihez fordulok ezzel a kérdéssel, kitől várom a választ. Egyedül Jézus Krisztust érdemes megkérdezni a legfontosabbról, az üdvösségről, mert az örök élet igéi nála vannak. Ő a leghitelesebb választ adja, mert ő az üdvösség egyedüli közvetítője.

Az evangélium kapcsán érdemes figyelnünk az emberek belső, lelki fejlődésére. Először a csodát tevő Jézust keresik, aki kenyeret adott nekik. Második lépésként odáig jutnak, hogy Isten akaratát keressék. E lépéseket nekünk is meg kell tennünk. Ha megtaláljuk Jézust, az ő tanítása és példája megmutatja nekünk, hogyan ismerhetjük meg Isten szándékát és hogyan valósíthatjuk meg azt életünk során. A Jézusban való hit útján elindulva és ővele járva eljuthatunk mennyei Atyánkhoz.

Jézus azt kéri az őt kereső emberektől, hogy mindig a mennyei Atya tetszését keressék és legfőbb szándékuk az örök élet elnyerése legyen. Keresem-e Isten tetszését? Kedvét leli-e Isten bennem, az ő gyermekében? Törekszem-e az örök életre?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! A veled való találkozás egykor megerősítette az apostolokat a szeretetben. Új hit és új remény ébredt bennük. Új erőre gyulladtak a te szeretetedtől, majd pedig pünkösdkor megkapták a Szentlélek ajándékát, hogy erős lélekkel végezzék az evangélium hirdetését és az emberhalászatot. Új élet kezdődik számomra is. Adj nekem erőt ahhoz, hogy végigfussam pályámat, és teljesítsem azt a feladatot, amelyet rám bízol, hogy tanúságot tegyek az evangélium igazságáról a reményvesztett embereknek.

Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.” Lk 24,35-48

Elmélkedés

A találkozás öröme

A húsvéti örömhír szerint a feltámadt Krisztussal először azok az asszonyok találkozhattak, akik hajnalban a sírhoz mennek. Ezt követően estefelé megjelenik az Úr annak a két tanítványnak, akik Jeruzsálemből Emmausz felé tartanak. Amikor ők felismerik az Urat a kenyértörés pillanatában, azonnal visszaindulnak Jeruzsálembe, hogy az apostoloknak beszámoljanak találkozásukról, élményükről. Ezt a jelenetet folytatja a mai vasárnap evangéliuma, amelyben a feltámadt Krisztus áll előttünk, aki megmutatja magát, megdicsőült testét az apostoloknak.

A találkozás, a megjelenés alkalmával az apostolok számára világossá válik, hogy valóban az Úr támadt fel, őt láthatják megdicsőült testi alakban. Az Úr testén láthatják azokat a sebhelyeket, amelyek a keresztre feszítéskor keletkeztek, a szegek nyomát a kezein és a lábain, valamint a lándzsa okozta sebet az oldalán. Láthatják, akár meg is érinthetik ezeket a sebeket, amelyek annak bizonyítékai, hogy a keresztre feszített Jézus áll most előttük. Jézus feltámadt és dicsőséges teste azonban különbözik is földi, emberi testétől, hiszen már nem vonatkoznak rá a fizikai törvények, képes ott is megjelenni, ahol az ajtó zárva van, semmi nem jelent számára akadályt.

A földi és a megdicsőült test különbözőségéből az következik, hogy Jézus nem a földi életre támadt fel, azaz nem földi élete hosszabbodott meg, amelyet egyértelműen kiolvashatunk az evangéliumi beszámolókból, s amelyet megerősít az apostolok tanúságtétele is. Működése során Jézus három alkalommal támasztott fel halottat, tehát nagyon ritkák ezek a csodák. Feltámasztotta a zsinagógai elöljáró, Jairus leányát, aki tizenkét éves volt. Feltámasztotta annak az özvegyasszonynak a fiát, aki Naim városában élt és öregségének egyetlen támogatóját veszítette el. És nem sokkal jeruzsálemi bevonulása előtt feltámasztotta barátját, Lázárt, aki Betániában élt testvéreivel, Máriával és Mártával. Őt négy nappal a halála után hívta vissza az életre. Mindhárom esetben a feltámasztott személyek visszatértek a földi életbe, az Úr mintegy meghosszabbította életüket, de később természetesen mindhárman meghaltak. Jézus feltámadása esetében nem erről van szó, még akkor sem, ha feltámadását követően még negyven napig láthatták őt, hiszen ebben a mennybemeneteléig tartó negyven napban nem úgy élt, mint korábban. Jézus az örök életre támadt fel, a feltámadásban megdicsőült testet kapott és ezt mutatta meg néhány alkalommal a benne hívőknek. E jelenések azonban megszűnnek azzal, hogy az Úr a mennybe emelkedik, elfoglalja helyét Isten örök dicsőségében.

A húsvéti időszakban többször is megemlítjük, hogy az apostolok is lassanként haladnak a hit útján, és a Feltámadottal való találkozások folyamatosan erősítik hitüket. Az emmauszi tanítványoknak több órás út, több órás magyarázat kell ahhoz, hogy csalódottságukból és reménytelenségükből eljussanak a megértésre és a felismerésre. Tamás apostolnak egy hét gondolkodás és várakozás kellett ahhoz, hogy ő is láthassa az Urat, és sebhelyeit megérintve Urának és Istenének nevezze őt. Az apostoloknak, akikről a mai evangéliumban olvasunk, szintén időre volt szükségük ahhoz, hogy félelmük megszűnjön és felébredjen bennük a találkozás öröme. Csak miután hallják az Úr szavát, miután láthatják sebeit és a szemük láttára eszik, jutnak el erre az örömre.

Legyen meg bennünk is ez az öröm, valahányszor találkozhatunk Jézussal!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Te légy az utunk, aki elvezetsz minket az Atyához! Te vezess minket a szegények és nélkülözők felé, hogy szereteted képviselői legyünk köztük. Te adj nekünk erőt hitünk megéléséhez, megőrzéséhez, megvallásához és átadásához! Adj nekünk lelkesedést, amikor rólad teszünk tanúságot a világban! Alázattal, engedelmességgel és hűséggel akarunk téged követni, aki az örök életre vezető út vagy számunkra és minden ember számára.

A kenyérszaporítás napján, amikor beesteledett, Jézus tanítványai lementek a tóra. Beszálltak a bárkába és elindultak a tavon át Kafarnaum felé. Már rájuk sötétedett de Jézus még mindig nem volt velük. Erős szél fújt, és a tó háborgott. Huszonöt-harminc stádiumnyit (mintegy öt kilométert) eveztek már, amikor látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Nagyon megijedtek. De Jézus bátorította őket: „Én vagyok, ne féljetek!” Fel akarták venni a bárkába, de a bárka abban a pillanatban partot ért, éppen ott, ahová tartottak. Jn 6,16-21

Elmélkedés

Az evangéliumi leírás alapján könnyen magunk elé tudjuk képzelni az eseményeket. Jézus közeledik a bárkában evező apostolokhoz, akik meglátván őt nagyon megijednek. Nem Jézustól ijedtek meg, hanem attól, hogy valaki a vízen jár, könnyedén halad a háborgó hullámok tetején. Jézus néha különleges dolgokat tesz. A kánai menyegzőn a vizet borrá változtatja, máskor parancsol a természet erőinek, lecsendesíti a vihart, ismét más alkalmakkor meggyógyítja a betegeket, feltámasztja a halottakat. Csodái azt tanúsítják, hogy isteni hatalommal rendelkezik, mert ő valóban az Isten Fia. A vízen járás eseményét nem a gyógyító, hanem a természeti csodák közé sorolhatjuk, de itt is Jézus istenségének bizonyítékáról van szó.

„Én vagyok, ne féljetek!” – mondja apostolainak az Úr, és ez a kijelentése erősebb hangsúlyt kap, ha párhuzamba állítjuk azzal, hogy feltámadása után, megjelenéseikor ugyanezekkel a szavakkal bátorítja a félelmükben bezárkózókat. A háborgó tengeren az okozta a tanítványok félelmét, hogy egyedül vannak, nincs velünk a Mester. Jézus kereszthalála után szintén az okozza csalódottságukat, hogy az Úr eltávozott körükből, meghalt a kereszten, úgy érzik magukra maradtak. A félelmet, csüggedést akarja eloszlatni bennük Jézus.

Jézus közelében nincs okom félelemre, hiszen szívemet örömmel és bátorsággal tölti el.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, taníts meg engem az alázatos és türelmes várakozásra! Taníts meg engem arra, hogy téged érdemes várnom, a veled való végső találkozást! Taníts meg engem arra, hogy ne azonnali eredményt várjak, hanem türelemmel várjam a te kegyelmed növekedését bennem.

Abban az időben Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt. Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival együtt. Közel volt húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön feléje, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert ő tudta, hogy mit fog tenni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” – felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi ez ennyinek?” Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ez valóban az a próféta, aki a világba jön.” Amikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni, hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül. Jn 6,1-15

Elmélkedés

A csodálatos kenyérszaporításkor Jézus kenyeret és halat ad az embereknek a Tibériás-tónál, ezt az esetet idézi fel a mai evangélium.

Feltámadása után ugyanezen a helyen történik a csodálatos halfogás (vö. Jn 21,1-14) eseménye is. Amikor az apostolok kiérnek a partra bárkájukkal, Jézus hallal és kenyérrel fogadja őket. A két csoda leírásában több közös elemet találunk. Mindkettőben szerepel az isteni cselekedet, amely pótolja a hiányt. Jézus megadja azt, amire az adott helyzetben szükség van. Az emberi közreműködés is ilyen közös elem, hiszen a fiú által hozott öt kenyeret és két halat sokasítja meg Jézus, illetve a másik történetben az apostolok nem maradnak tétlenek, ki kell vetniük a hálót a vízbe, ahogyan azt Jézus parancsolja. Az embernek tehát valamit tennie kell, hogy Isten csodás módon segítsen.

Mit kér tőlünk Jézus napjainkban? Vessük ki mi is a hálót, az igehirdetés és a tanúságtétel hálóját, hogy a feltámadás örömhíre eljusson mindenkihez! Ahogyan egykor az apostolok egész éjszaka hiába fáradoztak és nem fogtak semmit, de az Úr mégis eredményessé tette munkájukat, ugyanígy az emberhalászat munkája eredménytelen lenne az ő jelenléte és segítsége nélkül.

Az átváltoztatott kenyérben, az Oltáriszentségben Jézus az ő testét adja nekünk lelki táplálékul. Elfogadom-e hittel, hogy a szentáldozásban Krisztus szent testét veszem magamhoz? Szükségem van-e minden nap az élő kenyérre?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Édes Jézusom, eléd borulok, abban a biztos tudatban, hogy te megteheted azt is, amit én még csak el sem tudok képzelni. Ott akarlak szolgálni, ahol te akarod, bármi áron, bármi áldozat árán. Én magamtól semmit sem tudok tenni: nem tudok megalázkodni, de mondom neked és határozottan mondom: meg akarok alázkodni, szeretni akarom a megalázkodást, hogy testvéreim ne vegyenek sokba. Csukott szemmel és bizonyos örömmel vetem magam a megvetés, a szenvedés és elutasítás azon áradatába, ahová a te akaratod helyez. A szívembe hasít az ellenérzés, míg ezt mondom, de mégis megígérem neked: akarok szenvedni, akarok érted megvetett lenni!

Szent XXIII. János pápa

Abban az időben így tanított Jézus: „Aki a mennyből jön le, az mindenki fölött áll. Aki viszont a földről való, az földies, és a földi dolgokról beszél. Aki a mennyből való, az felülmúl mindenkit. Arról tesz tanúságot, amit látott és hallott, tanúságtételét azonban senki sem fogadja el. Ám, aki mégis elfogadja tanúságát, az megerősíti, hogy az Isten igazmondó. Akit Isten küldött, Isten igéit hirdeti, mert Isten nem adja szűkösen a Szentlelket. Az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe helyezett. Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van; aki pedig nem hisz a Fiúnak, az nem nyeri el az örök életet, hanem Isten büntetése sújtja.” Jn 3,31-36

Elmélkedés

Úgy tűnhet, hogy a mai evangéliumi rész még a Nikodémussal folytatott párbeszédhez tartozik, valójában azonban már nem neki szólnak Jézus szavai. János evangélista ebben a részben Jézus mondásaiból egy olyan beszédet formál, amely megvilágítja a korábbi beszélgetés témáját, azaz a megváltás és a szeretet titkát, a kereszt titkát.

A hit Isten megismerésének útja. Ezen az úton ráébredünk arra, hogy Isten legfőbb tulajdonsága a szeretet, az ő lényege a szeretet, Isten maga a szeretet. János mintegy vallomásszerűen írja: „Megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket, és mi hittünk a szeretetnek” (Jn 4,16). Isten szeretetének az a legnagyobb foka, hogy az Atya elküldi Fiát, Jézust a világba, aki feláldozza magát a kereszten. Bár bűneink miatt ítéletet és büntetést érdemelnénk, és bár oly sokszor megbántjuk Istent bűneinkkel, ő nem akar emiatt büntetni minket, hanem kész megbocsátani, Isten nem szeretne minket elítélni, hanem a végsőkig elmegy annak érdekében, hogy megmentsen minket. Ha ennyire határtalan az isteni szeretet, akkor mi miért vagyunk kicsinyesek, amikor az ő szeretetének viszonzásáról vagy a felebaráti szeretetről van szó? Utánozzuk Isten nagylelkű szeretetét!

Ha hiszünk Jézus megváltó halálában és üdvösségünket kiérdemlő feltámadásában, mint az isteni szeretet jelében, akkor a hit útja új távlatként, új célként nyílik meg számunkra. Ez az út a halálon és a feltámadáson át az örök életre vezet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Engedd, én Istenem, hogy a te szent Fiad áldozatának gyümölcsét érezzem. Az igaz hit és a keresztény szeretet által szent Fiadba olts be engem, hogy én őbenne és ő énbennem lakozzék. Engedd, Uram, hogy azt az üdvösséget, amelyet nekünk haláloddal nyertél, magunkhoz kapcsoljuk. Gyógyítsd meg lelki sebeinket; ne utáld meg, irgalmas szamaritánus, háládatlan szolgáidat. Azon szeretetért, mely téged a földre hozott, tisztítsd meg az én bűnös lelkemet.

Pázmány Péter

Abban az időben így tanított Jézus: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd jusson nyilvánosságra, hogy tetteit Istenben vitte végbe.” Jn 3,16-21

Elmélkedés

Isten szeretetének lényegét foglalja össze a mai evangélium kijelentése: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).

Isten irántunk való szeretete a megváltás egyetlen forrása. A megváltás művében minden értünk emberekért, a mi üdvösségünkért történt. Erről a szeretetről tanított Jézus, ezt tanúsította halálával, és ezzel az irgalmas szeretettel találkozunk majd reményünk szerint halálunk és feltámadásunk után a végső ítéletkor.

A megváltás az isteni szeretet csodája, amellyel a mennyei Atya egyszülött Fiát adta a világnak, aki a kereszten feláldozta életét minden ember megváltása érdekében. Jézus önfeláldozása az Atyának új életet hoz számára a feltámadásban, amely az Atya cselekedete. Aki hisz Krisztus feltámadásában és kész arra, hogy felajánlja életét Istennek, az számíthat az örök életre. A húsvéti eseményt szemlélve megértjük, hogy minden értünk történt egykor. Jézus értünk szenvedett és értünk halt meg, hogy megváltson minket bűneinktől. A mi üdvösségünkért támadt fel a halálból, pontosabban támasztotta fel őt az Atya, hogy a Jézusban való hit által elnyerjük az örök boldogságot. A hit nem kényszer egyetlen ember számára sem, amit kötelezően választanunk kellene, hanem Isten ajándéka, amelyet elfogadva teljes és boldog lesz az életünk. Elfogadom-e, hogy Isten teljessé és boldoggá tegye életemet?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Atyám, rád hagyatkozom: tedd velem azt, ami neked tetszik. Bármit teszel is velem, megköszönöm. Kész vagyok mindenre, elfogadok mindent, csak akaratod teljesedjék bennem és minden teremtményedben. Semmi mást nem óhajtok, Istenem! A szeretet sürget, hogy egészen neked adjam magamat, hogy fenntartás nélkül kezedbe helyezzem életemet – határtalan bizalommal, mert te vagy az én Atyám.

Boldog Charles De Foucauld

Abban az időben: Nikodémus éjnek idején felkereste Jézust, aki így szólt hozzá: „Ne csodálkozzál, hogy azt mondtam neked: újjá kell születnetek! A szél ott fúj, ahol akar: hallod ugyan a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből született.” Erre Nikodémus megkérdezte: „Hogyan lehetséges ez?” Jézus így válaszolt neki: „Te Izrael népének tanítója vagy, és nem érted ezeket? Bizony, bizony, mondom neked, hogy arról beszélünk, amit tudunk; és arról tanúskodunk, amit látunk. De a mi tanúságtételünket nem fogadjátok el. Ha földi dolgokról beszélek nektek és azt sem hiszitek el, hogyan fogjátok elhinni, ha mennyei dolgokról beszélek majd nektek? Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből alászállott: az Emberfia. És amint Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják felmagasztalni az Emberfiát is, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Jn 3,7-15

Elmélkedés

Mit tudhatunk meg Nikodémusról, akiről a mai evangéliumban olvasunk? Bizonyára ő is értesült Jézus csodáiról és arról, hogy a csodák láttán sokan hittek benne. Nikodémus még nem jutott el a hitre, de szeretne Jézussal találkozni, hogy világosabban lásson, többet megtudjon róla. Éjszaka keresi fel Jézust, s ennek az lehet az oka, hogy a többi farizeus előtt, a főtanács tagjai előtt titokban akarja tartani, hogy érdeklik a Jézus által véghezvitt csodák, illetve érdeklődést tanúsít tanítása iránt. Jézus és Nikodémus beszélgetéséből csak részleteket közöl az evangélista, s ebből kiderül, hogy Nikodémus valószínűleg nem számított arra, hogy Jézus ennyire komoly dolgokat fog neki mondani mindjárt első találkozásuk alkalmával. Talán nem is értett meg mindent világosan, de nem távozik ebben a helyzetben. Nem gondolja, hogy másért jött ide, nem kéri, hogy inkább másról beszéljenek, hanem engedi, hogy Jézus vezesse gondolatait, tanítsa őt.

Hozzáállása és nyitottsága tanulságos számunkra, mert nem csupán kíváncsiság vezeti, hanem lelkének vágya, amely mennyei igazságokra szomjazik. Ezért kérdezi meg Jézust: Hogyan lehetséges az újjászületés?

A lelki újjászületés a hit által a Szentlélekben történik – tanítja őt Jézus. Van-e bennem alázat, hogy Jézust kérdezzem? Engedem-e, hogy neveljen, tanítson? Az örök élet igéi nála vannak.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A szeretet oly titokzatos számunkra, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi az a cselekedet, mozzanat vagy szó, ami felkelti a szeretet érzését szívünkben valaki iránt. És azt sem láthatjuk előre, hogy mi lesz az a cselekedetünk vagy szavunk, amely alapján felebarátunk megértheti, hogy szeretjük őt, mert ez a tett a mi szeretetünknek a jele. Ahhoz kérjük segítségedet, hogy szeretetünk soha ne merüljön ki szavakban, hanem cselekedetekben nyilvánuljon meg. Segíts minket abban, hogy tanításodat, a szeretet csodálatos üzenetét egyre jobban megértsük és meg is valósítsuk!

Abban az időben Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki jegyese volt egy férfinak, a Dávid házából való Józsefnek. A szűz neve Mária volt. Az angyal belépett hozzá és így szólt: „Üdvöz légy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál!” Ennek hallatára Mária zavarba jött és gondolkodóba esett, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal azonban folytatta: „Ne félj, Mária! Hisz kegyelmet találtál Istennél! Mert íme, gyermeket fogansz méhedben, és fiút szülsz, s Jézusnak fogod őt nevezni! Nagy lesz ő: a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úristen neki adja atyjának, Dávidnak trónját. Uralkodni fog Jákob házán mindörökké, és uralmának soha nem lesz vége!” Mária ekkor megkérdezte az angyalt: „Hogyan történhet meg ez, amikor én férfit nem ismerek?” Az angyal ezt válaszolta neki: „A Szentlélek száll le rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért szent lesz az, ki tőled születik: Isten Fiának fogják őt hívni. Lásd, rokonod, Erzsébet is gyermeket fogant öregségében, sőt, már a hatodik hónapban van, bár magtalannak tartják az emberek. Istennél semmi sem lehetetlen.” Erre Mária így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint!” Ezután az angyal eltávozott. Lk 1,26-38

Elmélkedés

Urunk születésének hírüladását az idei esztendőben nem március 25-én ünnepeltük, mivel ekkor virágvasárnap volt, hanem a mai napra került az ünnep. A nap jelentőségét többek között éppen az mutatja, hogy nem marad el az ünnep, hanem egy későbbi időpontra kerül.

A mai napon, amelyet a magyar hagyomány Gyümölcsoltó Boldogasszony napjának nevez, Jézus születésének hírüladására emlékezünk, ezt idézi fel az evangélium. Isten küldötte, Gábor angyal megjelent Máriának názáreti otthonában és közölte vele azt a hírt, hogy gyermeke fog születni, mert Isten őt választotta ki arra, hogy a Megváltó anyja legyen. Mária a hallottak miatt első pillanatban zavarba esik, nem érti egészen, miként is fog mindez megvalósulni. Az angyal tisztázó szavai után azonban igent mond, beleegyezését adja, elfogadja Istentől az üdvösség művében neki szánt szerepet, feladatot. Beleegyezésének hatására leszáll rá a Szentlélek és méhében megfogan a gyermek. Isten Fia megtestesülésének pillanata ez, s egyben az üdvösség új korszaka az emberiség történetében.

Az angyali üdvözlet szavaiban különös jelentősége van a kegyelem szónak. Gábor angyal „kegyelemmel teljesnek” szólítja Máriát (Lk 1,28), majd pedig ezt mondja neki: „kegyelmet találtál Istennél” (Lk 1,30). Isten kegyelme végigkíséri a názáreti lányt életében, majd annak végső állomásaként abban is megmutatkozik, hogy testével, lelkével felvette őt a mennyország dicsőségébe.

Az ünnep ébressze fel bennünk a vágyat, hogy életünk napjai során mindig érezzük Isten kegyelmét és az ő kegyelméből mi is eljussunk az örök életre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Édes Szűzanyám, Mária, Isten után legnagyobb bizalmam, te hófehér liliom! Mondj értem jó szót szerelmes fiadnál, szólj erős szót értem. Légy hűséges védőm, vágyaimnak irgalmas szószólója, mert benned bízom, Krisztus után egyetlen reményem. Mutasd magad kegyes Anyámnak! Add, hogy az Úr jóvoltából tagja lehessek a szeretet zárdájának, és tanítványa a Szentlélek iskolájának, mert ezt te bárkinél jobban kieszközölheted szent Fiadnál. Hűséges Anyám, légy gyermeked gondviselője, hogy az élő szeretetnek legyek a termése, az égi kegyelem harmatában nőjek, és kitartsak az életszentségben.

Nagy Szent Gertrúd

Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne. Jn 20,19-31

Elmélkedés

Az irgalmas Isten öröme

Húsvét 2. vasárnapja az Isteni irgalmasság ünnepe Egyházunkban. Első pillanatban egy kevésbé érthető egyházi fogalomnak tűnik Isten irgalmassága, de ha arra gondolunk, hogy az irgalommal akkor találkozunk, amikor Isten a szentgyónásban megbocsátja, eltörli bűneinket, akkor rögtön érthetőbbé válik. Isten irgalmával, könyörületével reményünk és keresztény hitünk szerint akkor is találkozni fogunk, megérint majd minket, amikor földi életünk végső állomása, a halál után Isten elé kell állnunk. Halálunk és feltámadásunk utáni örök sorsunk attól függ, hogy milyen volt földi életünk. Az igazak, akik jószándékkal engedelmeskedtek Isten parancsainak és az ő szeretetét sugározták cselekedeteikkel felebarátaik felé, jutalomra, az örök élet boldogságára számíthatnak. Akik viszont nem hittek Isten létezésében, nem hittek Jézus üdvözítő feltámadásában és nem törekedtek arra, hogy szeretettel forduljanak másokhoz, azok a kárhozatra jutnak. Bizonyos számunkra, hogy Isten ítélete igazságos lesz, azaz mindenki azt fogja kapni, amit földi élete alapján megérdemel. Ugyanakkor az ítéletkor számíthatunk Isten irgalmára is, azaz megbocsátja bűneinket, vétkeinket.

Földi élete során Jézus több példabeszéddel is megvilágította az isteni irgalmasság lényegét, természetét, amely példázatok közül Szent Lukács evangéliumában olvasható a legtöbb. Az egyik ilyen példabeszéd az elveszett bárányról szól, aminek keresésére indul a pásztor. Otthagyja a nyájat, a többi kilencvenkilenc juhot, hogy az egyetlen elveszettet megtalálja és visszavigye (vö. Lk 15,1-7). A hasonlat tanulsága szerint Isten nem mond le egyetlen emberről sem, nem nyugszik bele egyetlen ember távozásába sem, hanem azt szeretné, ha üdvözítő szándéka mindenkinek az életében valóra váljon. Egy másik példázat arról az asszonyról szól, aki keresi elveszett pénzét, drachmáját. Nem nyugszik bele eltűnésébe, mindent felforgat a házában, mindenhová benéz, csakhogy megtalálja az elveszett pénzdarabot (vö. Lk 15,8-10). Isten is ugyanilyen fáradhatatlanul keresi a bűnösöket. Harmadikként említhetjük a tékozló fiúról és az őt visszafogadó apjáról szóló példabeszédet. Itt már egészen személyes hangvételű a történet, amelyben a fiú fellázad apja ellen, örökségét követeli, majd elhagyja otthonát. Önálló élete kudarcba fullad, mindenét elpazarolja, emberi méltóságát is elveszíti. Ekkor megbánja cselekedetét és elhatározza, hogy visszatér apjához. Amikor megérkezik, apja nem utasítja el, hanem visszafogadja őt, megbocsát neki, új ruhába öltözteti annak jeleként, hogy ismét fiaként, szeretett gyermekeként tekint rá (vö. Lk 15,11-32). Isten, a mi irgalmas Atyánk ugyanezt teszi, amikor megbocsát nekünk, visszafogad szeretetébe és kegyelmének új, tiszta ruháját adja ránk.

Mindhárom példázat közös eleme az öröm. A pásztor örül, amikor megtalálja elveszett bárányát. Az asszony is örvendezik, amikor előkerül elveszett pénze. A gyermekét mindvégig hazaváró apa öröme is határtalan, amikor fia hazatér. Isten örül a megtérésünknek, örül a bűnbánatunknak. Örül annak, hogy újra vele, az ő szeretetében élünk.

Jézus ezt kéri tőlünk: „Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36). Legyünk tehát mi is megbocsátóak, irgalmasok azok iránt, akik ellenünk vétenek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te végtelenül irgalmas vagy és minden embernek megbocsátasz, aki őszintén megbánja bűneit. Amikor vétkezem és tudatában vagyok bűnömnek, szükségét érzem megbocsátó szeretetednek. Te nem azért vagy jó velem, mert nincs más választásod, hanem végtelen szeretetből. Arra tanítasz, hogy én is irgalmas és megbocsátó legyek embertársaim iránt. Kérlek, taníts meg megbocsátani, taníts meg irgalmasnak lenni, hogy tovább tudjam adni szeretetedet embertársaimnak!

Miután húsvétvasárnap reggel Jézus feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből (annak idején) hét ördögöt űzött ki. Magdolna elment, és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. Amikor a tanítványok meghallották, hogy Jézus él, és hogy Magdolna látta őt, nem hitték el neki. Ezután Jézus más alakban megjelent két tanítványnak útközben, amikor vidékre mentek. Ezek visszatértek, és közölték a hírt a többiekkel, de ők nekik sem hittek. Végül megjelent Jézus a tizenegy (apostolnak), amikor éppen asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt feltámadása után. Azután így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” Mk 16,9-15

Elmélkedés

Szent Márk evangélista művének végén összefoglalja a feltámadt Krisztus jelenéseit, de ez a sor nem teljes. Mindössze három jelenést említ: Mária Magdolna és a két emmauszi tanítvány esetét, valamint az apostolok előtti megjelenést. Az esetek felsorolásakor hangsúlyos a hitetlenség, majd pedig Jézus ajkáról ugyanez fogalmazódik meg vádként. A hitetlenség gyakori emlegetése után merész fordulatnak tűnik, hogy ezek az emberek a következő küldetést kapják: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” Az Úr parancsa mögött az húzódik meg, hogy az érintettek időközben eljutottak a hitre. Lassú volt ez a folyamat, de most már úgy látja, hogy küldetést bízhat rájuk.

A hit azt jelenti, hogy biztos és igazolható ismeretek, valamint megalapozott tudás alapján bízunk a másik személy kijelentéseiben, szavában. E bizalom alapja, hogy a másik személyt igazmondónak tartjuk, elfogadjuk tanúságtételét.

A hit útján a hívő embernek is meg kell küzdeni azzal, hogy hite meggyengül, megkísérti őt a hitetlenség. Érdemes kérnünk az Urat, hogy ő növelje, ő erősítse meg hitünket. Elfogadom-e a Krisztusról szóló tanúságtételt? Hiszek-e feltámadásában? Akarok-e én is tanúja lenni? Segítek-e másokat abban, hogy megismerjék Krisztust?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! Örömmel halljuk az apostolok tanúságtételét a veled való személyes találkozásról. Ők egykor láthattak téged megdicsőült testedben, s meggyőződhettek arról, hogy újra élsz. E tapasztalatok hitet ébresztettek bennük és elindították őket a tanúságtétel útján. Szólíts engem is nevemen! Engedd, hogy megérintselek! Add nekem is a hit ajándékát! Feltámadásodba vetett hitemet és irántad való szeretetemet azzal szeretném megmutatni, hogy az apostolokhoz hasonlóan én is bátran hirdetem feltámadásodat, amely az új élet, az örök élet forrása minden ember számára.

Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján: Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz (vagyis Iker), továbbá a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták kihúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a halból is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak Jn 21,1-14

Elmélkedés

Az elmúlt napok evangéliumi szakaszai azt bizonyították, hogy mindenki lépésről lépésre halad a hit útján. Nincs itt nagy rohanás vagy sietség, mindenki végigjárja a maga útját annak felismeréséig, hogy mi lesz a küldetése mostantól. A mai evangéliumi jelenet is ebbe a vonalba tartozik.

Péter és társai halászni indulnak. Nem volna ebben semmi különös, hiszen halászok voltak, ez volt a mesterségük. De mégis különös ez a viselkedés, hiszen három évvel korábban Jézus azt kérte tőlük, hogy hagyják abba a halászatot és legyenek a tanítványai. Ők akkor szó nélkül engedelmeskedtek neki, azonnal elhagytak mindent. Az elmúlt három évben legfeljebb azért ültek hajóba, hogy átkeljenek a Genezáreti-tengeren, de halászhálót biztosan nem vettek a kezükbe. Most azt gondolják, hogy Krisztus meghalt, tehát az ő feladatuk is véget ért. Mesterük meghalt, ők tehát már nem tanítványok, nincs más választásuk, mint hogy visszatérjenek ahhoz a munkához, mivel meghívásuk előtt keresték kenyerüket.

Jézus megjelenése és a csodálatos halfogás ráébreszti őket új hivatásukra, új küldetésükre. Először nem ismerik fel, hogy Jézus az, de a csoda felnyitja szemüket, felébreszti bennük a hitet. Nem a halászat az ő feladatuk, hanem az, hogy tanúságot tegyenek Krisztus haláláról és feltámadásáról.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szentséges Atyánk, szenteld meg életünket! Kísérj minket hatalmaddal, hogy tanúsíthassuk: te, aki mindenek forrása vagy, egyedüli forrása vagy a szeretetnek és a szabadságnak. Köszönjük neked az Istennek szentelt élet ajándékát, mely a hitben téged keres, s a maga egyetemes küldetésében mindenkit arra hív, hogy a hozzád vezető utat járja.

Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.” Lk 24,35-48

Elmélkedés

Újabb jelenésről olvasunk az evangéliumban, most az apostolok közösségének jelenik meg a feltámadt Krisztus. Talán egy kicsit elcsodálkozunk azon, miért nem nekik jelent meg elsőként Jézus? Ők voltak hozzá a legközelebb, őket személyesen Jézus választotta ki, hogy tanúi legyenek, miért nem nekik jelent meg legelőször? A sírhoz siető asszonyok már találkozhattak vele, az emmauszi két tanítvány is felismerhette őt, amikor megtörte számukra a kenyeret, de az apostoloknak csak e jelenések után jelenik meg az Úr. Ennek okát aligha fogjuk megismerni. Mindenesetre az biztos, hogy a feltámadt Krisztus akkor jelenik meg, amikor akar, és annak jelenik meg, akinek ő meg akarja mutatni magát. Jelenéseiben nem korlátozhatja senki ember, és nem korlátozhatják őt fizikai akadályok. Nem akadály tehát az sem számára, hogy olyan helyiségben jelenjen meg, amelynek zárva van az ajtaja.

Az a tény, hogy ebben az esetben egy nagyobb létszámú csoport van jelen, azt igazolja, hogy nem egyes személyek képzelődéséről van szó. Ezt további két dolog erősíti meg: egyrészt az Úr megmutatja kezén és lábán azokat a sebhelyeket, amelyeket a keresztre feszítéskor szerzett, másrészt eszik, ételt vesz magához, amit a jelenlévők láthatnak.

E jelek segítségével az apostolok eljutnak a hitre, de az ő esetükben sem beszélhetünk gyorsaságról, ők is csak lassan, fokozatosan jutnak el annak felismerésére, hogy valóban a Feltámadott mutatja meg nekik önmagát.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyám! Kifejezem hálámat, hogy meghívtál szolgálatodra. Egyetlen jutalomért, az örök üdvösségért fáradozok, s tudom, hogy ennek elnyeréséért érdemes mindent megtennem. Elismerem, hogy bűnös vagyok, aki a te kegyelmeddel mégis felemelkedhetek elesettségemből. Légy hozzám irgalmas! Légy hozzám nagylelkű! Légy velem megbocsátó!

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.” Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben. Lk 24,13-35

Elmélkedés

Az emmauszi tanítványok esetében is megfigyelhetjük, hogy nem azonnal, hanem fokozatosan jutnak el a felismerésre és a hitre. Órákon át együtt vannak Jézussal, aki melléjük szegődik az Emmausz felé vezető úton. Órákon keresztül hallgatják őt, amint magyarázza a szenvedő messiásról szóló jövendöléseket, mégsem ismerik fel, hogy az Úr az útitársuk. Később ők maguk mondják, hogy lángolt a szívük miközben hallgatták őt, időközben megszűnik már csalódottságuk és reménytelenségük, mégis mindvégig idegennek tartják azt, aki velük halad.

Aztán amikor hívásukra az „idegen” betér otthonukba és asztalhoz ül velük, akkor történik a fordulat. Jézus úgy veszi a kezébe és úgy töri meg a kenyeret, ahogyan arra senki más nem képes. Egy „idegen” nem tudja így megtörni a kenyeret. A mozdulat olyannyira sajátos, hogy ennek hatására felnyílik a szemük és felismerik a Feltámadottat.

A két tanítvány esetét olvasva végigizgulom a történetet és szüntelenül csak arra gondolok, hogy mikor fogják már végre felismerni Jézust? De hiába siettetném az eseményeket, mindenkinek végig kell járnia a maga útját. Nekem is. A két emmauszi tanítvány nem találja egyik pillanatról a másikra magát otthonában, az asztalnál, hanem végig kell járniuk a saját útjukat. Nekem is végig kell járnom a saját utamat, hogy eljussak a hitre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Kérünk, Urunk, Istenünk, taníts meg bennünket arra, hogy helyesen kérjük tőled azt, ami javunkra szolgál! Te kormányozd életünk hajóját magad felé, minden viharvert lélek csendes kikötője! Mutasd meg az irányt, amerre mennünk kell! Újítsd meg bennünk az engedelmesség lelkületét!